Nagy örömmel adjuk közre Suhajda Szilárd kalandjának újabb fejezetét. Most már azt is elárulhatjuk, miért váratott ilyen soká’ magára a második rész: hogy hozhassunk egy mini interjút Szilárddal!
Abban a szerencsében van ugyanis részünk, hogy mi is feltehetünk neki kérdéseket, és amikor ideje és a netkapcsolat engedi, a stábján keresztül elküldi nekünk a válaszokat. Most tehát az elmúlt időszak rövid összefoglalója utána jöjjön egy kis kérdezz-felelek Magyarország-Himalája viszonylatban!
*
Újabb hetek a Himaláján
Április 13-a után vesszük fel a fonalat a naplókkal, bár április 18-áról származik korábbi cikkünk utolsó részlete, egy videó Szilárdtól és Juhász Lacitól. Ugyanis ekkor érték el az alaptábort! Lássuk, mik történtek a hegyen az utóbbi hetekben és hol tart ez idő tájt a magyar hegymászó! A következőkben az aktuális sajtóközleményre és Szilárd naplóira támaszkodunk.
A Global Union csapata április 14-én érkezik meg. Szilárd, Laci és Dávid innentől pár napon keresztül együtt vannak a hegyekben és az első akklimatizációs túrát is közösen teljesítik. Szilárd naplói is alátámasztják a több helyütt lehozott hírt, miszerint ennyi mászási engedélyt még soha nem adtak ki, mint idén. Rengeteg az ember a hegyen. Laci és Szilárd Lobuche-ban 5000 méter fölött csodálják a kilátást a 18-i alaptáborba tartó út előtt.
Szilárd azt illető tervei, hogy három akklimatizációs kört szeretne megerősödnek az alaptábor elérése után. Mint írja, némi aggodalommal tekint a szakaszra, amely során a Khumbu-jégesést többször is kereszteznie kell.
Április 21-én sikerül beköltöznie állandó alaptáboi sátrába, ami hatalmas különbséget – biztonságot – jelent ezen a ponton odafönn. Eddigre a Global Union csapata már útban van hazafelé és Szilárd ismét egyedül van.
24-én este, még 11 óra előtt, elindul felfelé, de a C1-es alaptábornál, 6000 méteren ijesztő viharba kerül. A kettes táborba tartó serpák mind visszafordulnak és kisvártatva Szilárd is szerencsésen egy étkezősátor biztonságában várhatja ki a természet tombolásának végét. Majd’ négy órán át tömörülnek – végül már negyvenen – a sátorban, ahonnan ennyi idő elteltével végre újra nekiindulhat felfelé, az időközben beköszöntött nappali világosságban.
„Az ítéletidőből hamar kánikula lesz. Elképesztő fényjátékok közepette zsörtölődöm magamban: EZ AZ, amit el akartam kerülni! Hogy napközben mozogjak a Nyugati-völgykatlan poklában! Erre, a kényszervárakozás miatt, most itt vagyok! Ez van. Az ember alkalmazkodik. Bármi is volt a terv, a hegyek közt pillanatok alatt változhatnak a dolgok. […] Nem töprengek, csak megyek. Megyek és megyek, de a kora hajnali lendület így kínlódássá válik. Tavaly több mint 50 fokot mértem a sátramban. Plusz ötvenet!”
Suhajda Szilárd, 2023.04.24.
Szilárd az első akklimatizációs köre során kiépítette a kettes táborát 6400 méteren, majd egyből 6700 méter fölé mászott. Ezt követően néhány nap alaptábori regenerálódás következett. Április 29-én újabb akklimatizációs körbe kezdett: ekkor ismét közvetlenül a kettes táborba ment fel. A terve ezúttal az volt, hogy kiépíti a harmadik táborát, ahol 7200 méteren éjszakázik, majd visszaereszkedik az alaptáborba, azonban a viharos időjárás keresztülhúzta a számításait.
„A 2-es és 3-as tábor magassága között olyan szélsőséges időjárási körülmények fogadtak, amire nem számítottam. Viharos erejű szél nehezítette az előrejutást, végül 6870 méterről, fagyási sérülésektől tartva kényszerültem visszafordulásra. Két nap alatt háromszor is megpróbáltam magasabbra jutni, de a változatlanul rossz körülmények nem engedték! A harmadik körömbe így még nagyobb munkát kell majd fektetnem!” – foglalta össze Suhajda Szilárd a második akklimatizációs kör történéseit röviden.
A hegymászó három akklimatizációs kört tervez a csúcsmászás előtt. Hamarosan elindul az utolsó körre, amely során nem csak a hármas tábor kiépítése a célja, hanem egészen a Genfi-sarkantyúig (7900 méter) fel szeretne mászni.
A harmadik kör végeztével a hegyen történő akklimatizálódás véget ér, ami azt jelenti, hogy a hegymászó hozzászoktatta szervezetét a ritka levegőhöz és kiépítette a szükséges táborláncot a hegyen. A Kyocera Everest Expedíció 2023 csúcsmászására az utolsó akklimatizációs kört követően, az alkalmas időjárási ablak érkeztével, várhatóan május második felében kerülhet sor.
*
“A legnagyobb felelősségem épségben hazatérni a családomhoz” – interjú Suhajda Szilárddal
Mi volt más – ha volt ilyen – a mostani felkészülésedben érzelmi, pszichés tekintetben?
A legfontosabb különbség, ami a mentális állapotomat meghatározta az Everestet megelőző egy évben, az pont annak tudata volt, hogy a legnagyobb feladatra készülök. A Mount Everest megmászása mindenféle értelemben óriási és komplex kihívás: első körben ott van az expedíció megvalósítása. Földünk legmagasabb hegyén próbálkozni igazi privilégium: többszörösébe kerül bármely másik „nyolcezres” expedíciónak, akár az engedélyek, akár a logisztika tekintetében!
Egy ekkora projekthez támogató Partnereket találni egyébként sem lenne magától értetődő, és főleg nem az egy olyan időszakban, amikor különböző válságokkal kell megküzdenie a legnagyobb cégeknek is! Hogy miért nem engedtem el? Azért, mert közben annyi munkát beletettem az egész projektbe, hogy tudtam: bennem van a siker! Mondjuk, ha ebben nem lennék biztos, akkor el sem indulnék!
Érzelmi tekintetben megkerülhetetlen tény, hogy nem jártam még ilyen magasságban. A K2 csúcsánál – 8611 méter, amit 2019-ben első magyar állampolgárként, oxigénpalack nélkül értem el – az Everest 237 méterrel magasabb. 8500 méter fölött az egy egész más dimenziót jelent: a K2-n az utolsó 150 vertikális méter leküzdése 5 órámba került. Most vár rám még 237 méter. Ennek nem csak sikerülnie kell, de nyilván szeretném túlélni is! Utóbbi fontosabb mindennél – a legnagyobb felelősségem épségben hazatérni a családomhoz!
Mi volt más – ha volt ilyen – a mostani felkészülésedben fizikai szempontból?
Nem sok változtatásra volt szükség. Az elmúlt sok évben – 2012 óta expedíciózom folyamatosan – kialakult egy jól bevált recept a fizikai felkészülést illetően: valahol a 2019-es K2 sikert megelőző felkészülési időszakomat tekintem etalonnak, de azt is finomhangoltam azóta. 2022 tavasza előtt a lehető legkevesebb idő alatt készültem fel a Lhocéra (8516 méter, Földünk negyedik legmagasabb hegycsúcsa), egy őszi expedíciót követően. Mennyiségben, intenzitásban változtatok néha, de az alapok változatlanul ugyanazok: ez egy heti 5 napos, szisztematikus edzésprogramot jelent, hétfőtől péntekig, ideális esetben nettó 22+ munkaórát.
Mennyiben módosulnak odafönt az alvásciklusok?
Jelentősen. A légnyomás változásával – a szakirodalom szerint – az alaptábor magasságában (kb 5300 méter) fele annyi, míg 8000 méter fölött egyharmad annyi oxigén jut a tüdőnkbe minden egyes lélegzetvételre, mint Magyarország szintjén. Ez nyilvánvalóan az alvásunkat is befolyásolni fogja, ráadásul légzésünk ritmusa egyébként is megváltozik, amint elalszunk. Nem ritkaság, hogy légszomjtól szenvedve ugrik fel az ember és akár egész éjszaka nem tud aludni.
Arról nem is beszélve, hogy a vérünk is besűrűsödik, így nagy magasságban a nyugalmi pulzusunk is sokkal magasabb: bármilyen kimerültek és elcsigázottak is vagyunk, olykor emiatt sem tudunk elaludni. Úgy kalapál az ember szíve, mintha egyfolytában maratont futna – még éjszaka is, amikor mozdulatlanul fekszik! A hegyen történő mozgásra egyébként is jellemző, hogy éjszaka indulok és az éjszakai órákban mozgok, így meglehetősen hektikussá válik a napirend.
Írod a naplóidban, hogy mennyire vártad Laciékat.
Juhász Laci és a GLOBAL-UNION Kft. értékrendje, mindaz a tisztaság és elkötelezettség, amivel megközelítik a feladatokat, valahol nagyon is hasonló az általam megfogalmazott kihívásokhoz.
Az Everestre készülvén a szokásosnál 17 nappal korábban érkeztem Nepálba, hogy „előakklimatizálódhassak” 4-5000 méteres magasságokban. Lényegében beköltöztem egy kis himalájai faluba, ahol egy szerzetesre jellemző fegyelmezettséggel kezdtem edzeni, egy nap mozgás, egy nap pihenés felbontásban. Bár jöttek-mentek a turisták és a háziak is tüneményesek voltak, mégis – saját döntésem alapján – alapvetően csak a feladatra koncentráltam és egyedül voltam. Mindig.
Egyrészt hiányzott is a társaság, így tényleg különösen örültem Laciék érkezésének, másrészt személyes okom is volt az izgatottságra: a GLOBAL-UNION Kft. 2019-ben is partnere volt a K2 expedíciónak, ami végül – ahogy a média fogalmazott – történelmi sikerrel zárult. Laci akkor is velünk tartott Pakisztánba és most is, indulásom előtt arról beszélgettünk, hogy remélhetőleg ezúttal is szerencsét fog hozni a jelenléte!
Ráadásul, az egész folyamat során látom ugyanazt a fegyelmezettséget, alaposságot is, ami jellemez minket – szerintem kimondhatom, hogy nagy elvárásokat támasztunk magunkkal szemben és nem vagyunk restek tenni érte, kőkeményen megdolgozni és aztán a lehető legvilágosabban elemezni eredményeinket! Mindez fontos a fejlődéshez: Laci meglátta az én utam felfelé tartó ívét és maximálisan hisz abban, hogy közös összefogással, hittel, akarattal és kitartó munkával feljuthatunk Földünk legmagasabb pontjára!
A cég japán kötődése is értékes szál: valaki azt mondta egyszer, én is egy szamuráj vagyok idefent. Céltudatos, fegyelmezett, csendes magányos „harcos”, aki nem rest meghajolni és térdre borulni a nála sokkal nagyobbaknál. Szóval nagyon is sokat jelent, hogy Laciék egészen az alaptáborig kísértek!
A naplókban úgy hivatkozol az Everestre, hogy a Hegy…
Nagybetűvel írom, igen, elsősorban tiszteletadásból. Fontos, hogy személyesen is kötődjünk a Hegyhez (legyen az bármelyik hegy, amely csúcsára szeretnénk feljutni), de azt is világosan kell látnunk, hogy csak vendégek vagyunk odafent! Véletlenül sem hódítókként és hősökként indulunk és térünk vissza, akik legyőzik, megtámadják, vagy leigázzák a bérceket! Aki így tekint a hegymászásra, az téved és rossz helyen jár!
A hegyek világa, különösen a legszélsőségesebb magasságok, egy életidegen közeget jelentenek. Lehetünk bármilyen magabiztosak, felkészültek, erősek és tapasztaltak, akkor sem lehetünk biztosak a sikerben – de még abban sem, hogy ép bőrrel megússzuk a kalandot! Minden tudásomat magammal hozom, de végső soron igenis a Hegy – a környezetem, az időjárási körülmények – fogja eldönteni a végén, hogy mi lehetséges és mi nem! Való igaz: kell egy jó nagy adag szerencse is odafent! Nem tudunk irányítani egy nálunk sokkal hatalmasabb közeget: egyszerűen figyelnünk és alkalmazkodnunk kell! Nem hiába a türelem és az állhatatos kitartás a legfontosabb készségei egy hegymászónak.
Amikor 2019-ben a K2 csúcsán álltam (bolygónk második legmagasabb pontja), akkor – ahogy egy kedves barátom felhívta rá a figyelmem később – én jártam a legmagasabban a Földön. Az Everesten nem volt mászószezon: tényleg nem volt senki magasabban nálam (hacsak nem repülővel utazott)! Mégis: akkor éreztem magam a legapróbbnak, a legsérülékenyebbnek, a legjelentéktelenebbnek. És akkor voltam mindentől és mindenkitől a legmesszebb! Akár a Holdon is lehettem volna! Számomra nagyon fontos: tisztelettel és alázattal közelítünk a hegyek világához. Így lesz a hegyből A Hegy.
*
Elárulhatjuk, hogy jövünk még exkluzívan a Bizalmi Kör olvasóinak készült anyagokkal. Addig is lapozzátok végig, az ezúttal Szilárd képeivel összehangolt naplókat és merüljetek el abban a világban, ami többezer kilométerre, mégis csak egy képernyőnyire és Szilárd történetmesélői tehetségének köszönhetően, csak egy gondolatnyira van tőlünk, ha becsukjuk a szemünket és magunk elé képzeljük mindazt, amiről ír.
*
Egy kaland hétköznapjai – részletek Szilárd naplóiból
04.14-15.
- Laciék szállása szerencsére nagyon közel van hozzám, […] Hagyom őket berendezkedni, pihenni. […] Együtt töltjük a vacsorát. Szívmelengető a baráti társaság. Halkan pattog a száraz jaktrágya a vaskályhában. A kis vendégházban meghitt hangulat, az ablakokon túl hideg szél és sűrű füst kergetőznek – a falu egyetlen kis utcája sötétbe borult már.
04.16.
- A kötelező akklimatizációs túra napja. […]A Nangkartshang jámbor, füves gerince kitartóan emelkedik a falu szintjétől egészen 5000 méter fölé. […] Rengeteg a túrázó, ki-ki a maga tempójában tart egyre magasabbra. Sokan visszafordulnak menet közben, de a Global Union csapata elszánt léptekkel közeledik a kilátópont felé: büszkén rázok kezet a srácokkal, amikor felérünk a – térkép szerint – 5083 méteres magasságba! […] A kilátás pedig megunhatatlan! Lefelé elszakadok a társaságtól és lerohanok a faluba. […] Ki kell használnom, amíg viszonylag stabil netem van a házban. Délután átmegyek a fiúkhoz és megmutatom Dingboche egyik leghangulatosabb pékségét. Mindhárman bevállalunk egy jól megérdemelt almáspitét!
04.17-18.
- Magunk mögött hagyjuk Dingbochét. […] A forgalomhoz mondjuk továbbra is nehezen szokik hozzá a szemem: döbbenetes, hogy a tavalyi évhez képest […], mennyi turista koptatja az ösvényeket idén! A gyors ebédet követően felbaktatunk a Thokla-hágóra. Az emlékhely több száz, a Himalája hegyei közt elveszett lélek emlékét őrzi. Lacival megnézzük – többek között – a Scott Fischernek szentelt emelvényt, majd csendben tovább indulunk. Nem egy vidám hely. Ráadásul tömegek fotózkodnak és lármáznak. Tavaly meg sem álltam itt. Nem tudtam, nem akartam. A gyász olyasmi, amit nehezen tudok kezelni.
04.19-20.
- Az első alaptábori napot Lacival és Dáviddal töltöm. Reggeli után kisétálunk a táborok melletti jégvilágba. Nagy élmény a csapatnak, még nem voltak a fiúk ilyen környezetben. Üzenünk az otthoniaknak, a makulátlan jóidőben fotókat, videókat készítünk. A fölöttünk lefolyó Khumbu-jégesést csodáljuk: én nem kevés félelemmel a lelkemben. Az egész útvonal legveszélyesebb szakasza, ha most eltekintünk a csúcsgerinc magasságától és annak élettani hatásaitól. A jégesés túlzás nélkül orosz rulett. Aki nem teljesen tapasztalatlanul jön ide – mint sok-sok kliens, akik 100%-ban a serpa mászóikra vannak utalva –, az alighanem nagyon is érzi ennek a súlyát.
04.24.
- Úgy tűnik, Kilian Jornet meghozta a várva várt jóidőt! Merthogy a világhírű, méltán elismert terepfutó ikon a mai napon megérkezett egyenesen a mi alaptáborunkba! […] Belépett az étkezőbe, pár másodpercig nézelődött – közben azonnal letámadták néhányan… […] Álszentség lenne azt mondani, hogy legszívesebben nem én is azzal kezdtem volna, hogy a Feleségem épp a könyvedet olvassa és pont ennél és annál a fejezetnél jár! De nem ez történt: szépen bemutatkoztunk egymásnak, kitöltöttünk egy-egy teát – közben a körülöttünk lévő zsibongás jelentéktelen háttérzajjá halványult –, és visszafogott, csendes beszélgetésbe kezdtünk az időjárásról, útvonalakról, közös ismerősökről, családról, gyermekek akklimatizációs képességéről, Norvégiáról vagy épp a környék kedves falvairól. […] Azt hiszem, látta, hogy én is „kívülálló vagyok” és alighanem elnyertem szimpátiáját azzal, hogy nem kezdtem el mániákus rajongóként bombázni Őt, hanem egyszerű sporttársként, már-már közömbös higgadtsággal üdvözöltem.
04.25.
- Telnek az órák. Több tucat serpa teherhordó nyomja éjszakai műszakját, cipelve súlyos zsákokat az első magaslati táborba vagy tovább. Köhögnek, fújtatnak, köpködnek, lépkednek rendületlenül.
- C1. Az 1-es tábor. 6000 méter fölött vagyok. Amint meglátom az első sátrakat, orbitális erejű szél taszít rajtam nagyot! És hirtelen elszabadul a pokol! Öt órája vagyok úton, de ezen a ponton újra és újra megtorpanok! Jesszusom, mi történik?!? Elhagyom a sátrakat és bizonytalan léptekkel beleveszek a káoszba. Alig látok. Rendezetlen fénypontok halmaza villog minden irányba. A nyomok percek alatt vesznek el a hóban. A vihar teljes erejével csap le a Nyugati-völgykatlan szelíd domborulataira.
04.26-27.
- Berendezkedek. […] Megtöltöm sátram tokját és be is lobbantom a főzőt. Kényelmesen elhelyezkedem és békésen hallgatom a sustorgást. Bugyogni kezd a víz. Egy Timitől kapott gyógynövényes teafiltert húzok elő és lobálok a fedél alá: élvezem a finom, illatos gőzt. Mint ahogy a pillanatot is: ez most tényleg hibátlan! […] Újabb csendes este előtt állok. Főzök, fotózok, Timivel váltok üzeneteket: […] tudok üzenetet küldeni és fogadni is, műholdas kapcsolaton keresztül. Sokat jelent, akár egy-két rövid üzenet is ebben a környezetben, egyedül. Mintha érző társ lenne a kis kütyü: reménykedve szemezek vele, hátha újra megcsippan
- Az éjszaka nehéz, kapkodom a levegőt. Blokkokban alszok, de mindig fel és felijedek. Masszírozom a nyakam, forgolódok, sóhajtozok. Mintha egy felnőtt ember ült volna a mellkasomra. Nehéz érzés. Ugyanakkor nagyon is ismerős. A magasságot mindig meg kell szenvedni egy kicsit (vagy nagyon)! Az én szerencsém az, hogy viszonylag gyorsan átlendülök a kellemetlen tüneteken
Szerző: Dósa Judit
A hatalmas tér, az égbetörő hegytömegek után viszont egyetlen dologra szűkül a tekintetem: szemeim megakadnak a kicsi békán! Soma! Timi! Ők az én világom. Nem mindig egyértelmű, hogy mit keres itt az ember. Az egész testem zsibbadni kezd. Elszorul a torkom. „Pici fiacskám!”
Az arcomat takaró kendő és napszemüveg alatt elsírom magam..” – 04.23.
