Suhajda Szilárd útjáról tudosító harmadik beszámolónkban egy kis közös gondolkodásra invitálunk Benneteket. Ebben a cikkben a szokásos útleírás és a naplórészletek mellett, hozunk egy rövid beszélgetést Legindi Tímeával, Szilárd feleségével és egyszemélyes sajtócsapatával, valamint egy pár bekezdésnyi gondolatmenetet Joseph Campbell híres munkája, Az ezerarcú hős által ihletve. Tartsatok velünk!
Amikor mélyebben válunk érintetté egy kollektív tudatot megmozgató kiemelkedő kísérletben, teljesítményben, egyszerre aktuálissá válik minden, ami adott esemény szereplőit – legyenek bár élők vagy élettelenek – magában foglalja.Akár sporttörténeti jelentőségű, kultúrtörténeti vagy talán még átfogóbban, tulajdonképpen az embert, mint létezőt egy különleges környezetben tanulmányozható „eseménycsomag” részesei leszünk így, a csoportot is képviselő alakon (ezúttal sportolón) keresztül, akarva-akaratlanul egy egész kollektíva figyelni kezd.
Alkalmunk nyílik újdonságokat tanulni, eddig talán ismeretlen érzéseket felfedezni. Általa, az ő utazása által lehetőségünk van bekapcsolódni valamibe, ami nagy eséllyel meghaladja legtöbbünk hétköznapi életét.
Most, amikor Suhajda Szilárd oxigénpalack és magashegyi teherhordók nélkül kísérli megmászni a Mount Everestet, újra számos anyagot olvashatunk a Himalájáról – főként a sport vagy a természeti jellegzetességek felől közelítve a témát. S a magyar olvasóknak, sportolóknak, kalandoroknak, keresőknek lehetőségük adódik intimebb bepillantást nyerni abba az utazásba, amelynek bizonyos szakaszára talán már ők maguk is ráléptek.
Szilárd útján, kendőzetlen naplóin keresztül számot vet(het)ünk saját nagyon is fizikai vagy épp metafizikai utazásunkkal. Kielemezhetjük eddig elért mérföldköveinket, megvizsgálthatjuk döntéseinket. Nem csak, mint sportemberek vagy vállalkozók. De mint tudatos, testileg és lelkileg is egészséges, önreflexív élet kialakítására törekvő emberek.
Szeretjük kollektívan magunkénak tudni egy-egy elismert honfitársunk eredményét. Mind ismerjük azokat a szalagcímeket, amik egyetlen ember teljesítményét egy egész nemzet sikereként hirdetik. Csakhogy ennek a büszkeségnek – ha elfogadhatónak tartjuk ezt a nézetet – legalábbis bizonyos fokú felelősséggel is érdemes együtt járnia
Hogy mi lenne a felelősségünk? A tanulás. A személyes következtetések levonása. A továbbgondolás. Ha ez az ember – esetünkben Szilárd – elérhetővé teszi számunkra a lehető legteljesebb mértékben mindazt, amit átél, dönthetünk úgy, hogy nem csupán szemlélői, egyszeri nézői leszünk az utazásának, hanem tudatos befogadóként valóban részt veszünk a kalandjaiban. Mert a hős útja [Utalás Joseph Campbell: A hős ezer arca c. kötetére – a szerk.] valójában sokkal közelebb van hozzánk, mint sokszor hinnénk. Szilárd egy laptop képernyője mögülről teszi épp elérhetővé számunkra, ha akarjuk.
*
Ahogy a bevezetőben írtuk, egy-egy ilyen kiemelkedő kísérlet aktualizálja az adott eseményhez kapcsolodó fogalmi, tartalmi mezőt. Esetünkben számos, a Himalájáról szóló anyaggal találkozhatunk az utóbbi hetekben az online magazinok hasábjain. Amikor a sport felől közelítik a témát, többször alkalmaznak olyan kifejezéseket, mint „csúcstámadás” vagy „a hegy meghódítása”. Ezek felkeltették a figyelmünket, így arra gondoltunk, hogy míg Szilárd legközelebbi bejelentkezésére várunk, újra feleségével, a szintén gyakorlott sportoló Legindi Tímeával beszélgetünk kicsit. Erről és néhány más, a hegymászásban teljesen kezdők számára is – remélhetőleg – érdekes kérdésről.
A rövid interjú után pedig szemlézzük az elmúlt napok, hetek eseményeit és, ahogyan a korábbi anyagban is, élmény lenyomatokat, néhány sorvezetőt közlünk Suhajda Szilárd naplóiból.
*
„A HEGYEK KÖZÖTT CSAK VENDÉGEK VAGYUNK, EHHEZ MÉRTEN KELL VISELKEDNÜNK” – miniinterjú Legindi Tímeával
A cikkek zömében, amiket a mostani anyaghoz való előkészületek során átolvastunk, folyamatosan ezekkel a kifejezésekkel találkozni: ‘csúcsTÁMADÁS’, ‘a csúcs/hegy MEGHÓDÍTÁSA’. Azaz folyamatosan egyfajta háborús, agresszív retorikát használnak a mászás bizonyos eseményeinek leírására. Mi a véleményed erről?
L.T.: Szilárd is és én is igyekszünk ezeket a kifejezéseket kerülni, sőt amennyiben lehetőség van rá, akkor javítani. Ezzel a fajta megközelítéssel egyáltalán nem tudunk azonosulni. A hegyeket tisztelni kell és ezek a kifejezések messze nem tükrözik azt a hozzáállást, azt a fajta mentalitást és nagyfokú alázatot, amivel Szilárd a hegyek felé fordul, éppen ezért mi a csúcsmászás kifejezést szoktuk használni.
Mit gondolsz, miért vagy hogyan alakultak ki ezek a szavak, szakkifejezések (amennyiben a ‘csúcstámadás’ hegymászó szakkifejezésnek számít)? Elég disszonánsan hangzanak, miközben a Himalájára szent hegyként hivatkoznak és eredeti neveinek fordítása “A Föld istenasszonya”, “A mennyország csúcsa”…
L.T.: Azt gondolom, hogy ezek a kifejezések a média által váltak széles körben kedveltekké. Ezeket a szavakat használva egy-egy cikknek hangzatos címet lehet adni, azonban véleményem szerint ez a fajta kommunikáció nem annyira szerencsés.
„A hegyek között csak vendégek vagyunk, ehhez mérten kell viselkednünk és ezt a tiszteletet kell tükröznie a kommunikációnknak is. Legalábbis mi ezt valljuk. Nem hódítóként mész oda, nem megtámadod és legyőzöd a hegyet, hanem ha kellően felkészültél és mellé még egy jó adag szerencséd is van, akkor talán feljuthatsz rá.”
Legindi Tímea
Egy teljesen laikusnak mi volna az a legelső fontos információ, amit elmondanál a hegymászásról? Legyen ez technikai részlet, eszközökkel kapcsolatos információ, ennek a sportnak a pszichés/lelki/érzelmi vonatkozása?
L.T.: Mindenképpen arra hívnám fel a figyelmet, hogy milyen különbség van az oxigénes és a „tiszta” mászás között. Szilárd ez utóbbi vonalat képviseli, vagyis teherhordók és mesterséges oxigén nélkül kívánja elérni Földünk legmagasabb csúcsait.
Oxigénnel hegyet mászni kicsit olyan, mintha kerékpárral kívánnánk teljesíteni egy maratont. Így is – úgy is beérünk a célba, a kérdés itt a hogyanon és az etikusságon van. Sokan már a kettes tábor magasságából (döbbenet, de vannak, akik már egészen az alaptábortól) oxigénpalackot használnak. Azt szokták mondani, hogy tulajdonképpen addig a magasságig mászod meg a hegyet, ameddig nem használsz plusz oxigént. Gondoljunk csak bele, ha valaki az Everest esetében a 6400 méteren fekvő kettes tábortól oxigénen van… Ezzel szemben a csúcs 8848 méter. Ez nagyon nem mindegy!
A másik kérdés a külső segítség használata. Szilárd az alaptábor felett csakis a saját erejére és tudására támaszkodhat, minden felszerelését és élelmet maga visz fel a felsőbb táborokba. Ez a két dolog – az oxigénpalack és magashegyi teherhordók igénybevételének mellőzése – teszi összehasonlíthatatlanul nehezebbé azt, amit ő csinál, szemben a kereskedelmi expedíciók klienseivel, akiket minden szinten kiszolgálnak. Vannak, akiket 1-2 sherpa segítő is kísér, viszik a felszerelésüket, oxigént használnak és gyakorlatilag „vetett ágy” várja őket a magaslati táborokban.
A félreértések elkerülése miatt fontos kiemelnem, hogy ezzel nem minősíteni szádékozom ezeket a mászókat! Rengeteg rendkívül kedves, értékes embert ismert meg Szilárd is. Azonban arra fontos figyelemmel lennünk, hogy a szigorúan vett sportteljesítmény szempontjából össze sem lehet hasonlítani az ő tevékenységüket azzal, amit Szilárd képvisel.
Melyik kérdést kapja meg leggyakrabban egy hegymászó? Mit gondolsz, miért épp azt?
L.T.: Itt kapásból két véglet jut eszembe példaként Szilárddal kapcsolatban. Az egyik, hogy meg akarja-e mászni mind a 14 nyolcezres hegyet. Itt a válasz teljesen egyértelműen (és ennek én azért örülök), hogy nem. Szilárd célja a The Big Five kihívás teljesítése, ami Földünk öt legmagasabb csúcsának elérését jelenti. Ebből 2019-ben sikerült neki első magyar állampolgárként a K2 (8611 méter), 2022-ben pedig a Lhoce (8516 méter) csúcsán állhatott. A Mount Everest már a harmadik lesz.
A másik tipikus kérdés, ami kicsit lazább hangvételű, hogy hogyan végzi el az ember azt a bizonyos kétbetűs dolgot olyan hidegben. A válasz – személyes tapasztalat alapján is –, hogy gyorsan.
*
Úton a csúcs felé
Április 28.-a és május 9.-e közt sem volt unalmas az élet a Himaláján! Szilárd 28.-án visszatért az alaptáborba, hogy kicsit megpihenjen. Elbeszéléséből megismerhetjük A Hegyen fellelhető klikkeket. Élvezet olvasni, ahogy bemutatja nekünk a megelevenedő sztereotípiákat, az öntömjénező, egymásra licitáló hobbistáktól kezdve, az itt is az örökös orosz ábrázolást hozó, mogorva oroszajkú népektől, a kedélyes irániakon át, a valóban betegséggel küzdő csoportig. Ha még nem követnétek facebookos blogját, itt az ideje elkezdenetek, mert valódi irodalmi élmény!
A tábori élet mindennapjainak színes forgata ugyan érdekfeszítő, de ami A Hegyen igazán fontos kérdés, az az időjárás. Kétnapnyi alaptábori tartózodás után Szilárd úgy érzi, elég kipihent ahhoz, hogy újra nekivágjon. Esti indulásra készül, előtte egyeztet a kommunikációról is. Komolyan figyelnek a táborban is arra, hogy tudják, merre jár épp a magyar hegymászó. Este 11 órakor indul, minden felszerelést ellenőriz, összekészít és tiszteletét teszi az oltárnál is.
*
„Este 11. Indulás előtti percek. Megtöltöm vizesputtonyom, meghúzom beülőm, elrendezem a minimális felszerelést – karabinerek, jégcsavar, hevederek, pruszik, jégcsákány és a többi –, beállítom fejlámpámat és kibújok a nagy sátorból: a pudzsa oltárnál rizst szórok a levegőbe, szokás szerint megsimogatom az építmény egy sziklatömbjét és a csillagokra emelve tekintetem halkan az éjszakába suttogom: „Vigyázzunk egymásra!”.”
Az alaptábori nyugalom után több időre van szüksége, hogy pszichésen is „bemelegedjen”, írja. A serpák dolgoznak körülötte, megnyugtató jelenlétük neki is segít. Többedszerre lepődnek meg, hogy ő bizony saját serpa nélkül, no pláne, hogy oxigén nélkül mászik. 5 óra 58 perc alatt ér a 2-es táborban hagyott depójához és a következő órák itt telnek el. Május első napjaiban kiderül, hogy a 3-as tábornál óriási a vihar. Ez már csak mászás közben lesz egészen világos, amikor Szilárdnak 6870 méternél vissza kell fordulnia. A hideg elviselhetetlen, az időjárás veszélyes.
„Hiába a jó tempó, ezekre a körülményekre sajnos nem voltam kellőképpen felkészülve: ide valóban elkelt a teljes csúcsmászó ruházat, beleértve a nyolcezres bakancsokat és kesztyűket! Egy darabig morfondíroztam az egyik standpontnál (a jégcsavarok bombabiztos pontokat jelentenek a sziklakemény jégben), majd döntöttem: mehetnék tovább, de egyrészt már a következő 2-300 méteren fagyási sérüléseket szenvedek el, de mire a legmacerásabb táborhelyen (meredek jég és hó) sikerül sátrat állítanom (egyáltalán sátorhelyet kialakítanom), addig biztosan megfagyok! Ez több órás folyamat ilyen terepen.” – írja Szilárd. Ilyen az, amikor valaki egyedül, serpák nélkül mászik. Senki nem végzi el helyette ezeket a feladatokat.
A visszaereszkedés és a fagytól szerencsésen megmenekült lábujjak pihentetése után újra nekiindul, de a terep áthatolhatatlan a hó miatt, így most is vissza kell fordulnia: „Nyugovóra térek, nincs mit tenni. Alkalmazkodni, várni kell. Erről szól ez az egész.” Ez volt a május 1.-ei nap mérlege. Másnap már 6600 méternél eljön a kényszerű visszafordulás. Két nap alatt háromszor kísérli meg a feljebb jutást, a körülmények azonban egyelőre nem engedik haladni. Az alaptáborba holdfénynél ereszkedik le, teljesen egyedül a veszélyes Khumbu-jégesésen keresztül. 2023 a Covid óta eltelt időszak legforgalmasabb éve, s Szilárd most mégis egyedül van, és egy-egy pillanatra megengedi magának az elragadtatottság érzését.
Az alaptáborban újra a várakozás napjai jönnek. Megtanuljuk Szilárdtól, hogy egy ilyen expedíció, a közhiedelemmel ellentétben nem állandó adrenalintól fűtött hullámvasút. Vannak kifejezetten eseménytelen napok, hiszen ha valahol, itt különösen fontos a megfelelő időablakot kivárni. Nincs mit tenni, A Hegy és a mászás türelemre is tanít.
Miközben „őrült szelek fújnak odafent” Szilárd tovább vár, hogy a kulcsfontosságú, 7900 méteres magasságot biztonságosan érhesse majd el. Ezekben a napokban (május 6-7-8) újra találkozhatunk a naplókon keresztül a legendás Kilian Jornettel, akiről Szilárd úgy mesél, mintha ő volna a hegymászás Neoja. Nos, erre még mindenképp visszatérünk! Ezekben a napokban érkezik el egy érzelmi mélypont is, de a technika sokat segít. Videóhívás és telefon is elérhető, amin keresztül Timi és Soma ott vannak Szilárddal.
Május 9-én pedig, végre, hosszas türelemjáték után a hegymászó elindult utolsó akklimatizációs körére, hogy végül május 13-án el is érjen a Genfi sarkantyú 7900 méteres magasságába! Szilárd most újra az alaptáborban van és az időjárás kedvezőre fordulását várja, hogy belevághasson az expedíció legfontosabb fejezetébe, a csúcsmászásba. Itt tartunk a történetben. Innen folytatjuk hamarosan!
*
Egy kaland hétköznapjai
04.28.
- A leérkezések utáni első alaptábori nap mindig kellemes, kába zsibbadásban telik. Az ember élvezi az alacsonyabb magasság „melegét” (persze itt is fagy van, de egész más egy reggel 5300 méteren, mint 6400-on), a kényelmet – a matracom és hálózsákom is nagyobb, komfortosabb, mint odafent –, az ellátást (hiszen itt elém rakják az ételt és termoszokban áll a kész forróvíz, nem kell megdolgozni érte), és főleg az oxigéndús levegőt – az a bő ezer méter nagyon sokat jelent ám, ebben a magasságban különösen!
04.29-30.
- Napközben összepakolok, felkészülök az esti indulásra. Szokás szerint szólok, hogy felmegyek és várhatóan ennyi és annyi nap múlva kell jöttömre számítani, napkelet felől. A lenti „vezetőség” megkér, hogy amint felértem, lehetőleg jelentkezzek be, hogy rendben vagyok: ezt örömmel vállalom, megnyugtató és jó érzés nekem is, hogy számon vagyok tartva.
- Az 1-es tábornál megelőzöm a csapatot és alaposan kilépek. Kiváló formában vagyok – ezt nagyritkán fontosnak tartom kimondani magamnak. „Ezt szeretném csinálni! Itt akarok lenni! Ebben vagyok jó!” Butaságnak tűnhet, de amikor egyébként is szinte mindig magányosan létezem idefent, sokat jelent a kimondott szó, a hangos gondolat, a megerősítés, önmagunk bátorítása és elismerése. Szerintem a hétköznapok során is fontos lenne, hogy sokan hangot adjanak önmagukba vetett hitüknek, munkájuk értelmének, és igenis kimondják azt, amire vágynak!
5 óra 58 perc alatt érek a 2-es táborban hagyott depómhoz. […] Na, ez jó volt! Szorgosan kezdek sátrat állítani, berámolom a cuccaim és mielőtt havazni kezdene, már be is húzódom apró lakomba. A nap nagy részét így töltöm: olvasztással, főzéssel, elmélkedéssel. A 2×1 méteres területen, ahol éppen csak felülni tudok, olykor nehezen telnek az órák. Valahol ez is egy készség, egy képesség: elviselni azt, hogy ennyi az élettered. Pedig mekkora terek vesznek körül – mégis be vagyok zárva.
- Feljön a Hold. Bevilágítja a Nyugati-váll és a Nuptse félelmetes függőjegeit, amik mint erődítmény, kapuként tárulnak szét a Khumbu-jégesés fölött. Tényleg úgy érzem, mintha egy folyóba készülnék ugrani – nagy levegőt veszek és beleereszkedek az első kötélbe. Ez itt már a Khumbu világa: véget nem érő útvesztő, a bizonytalanság labirintusa. Varázslatos a táj. Szinte nappali fényességben szállok alá, tökéletesen egyedül. Senki – SENKI – nincs rajtam kívül. Csak a jég, az éjszakai hideg, a Hold világa, a lélegzetem; egy kóbor morajlás ijeszt meg – lavina a Nyugati-vállról. Messze vagyok már, biztonságban.
*
Harmadik beszámolónkat egy Reményik Sándor verssel zárjuk. Hívunk Benneteket, hogyha épp olyan hangulatban, állapotban, életszakaszban olvassátok ezeket az anyagokat, gondoljátok őket tovább.
Mi lenne a Ti porszemetek, amivel megnövelitek a Himaláját? Amivel megnő az életetekben jelenlévő, számotokra Himalájaként megjelenő „hegy”? Legyen ez akár egy nagy feladat, akár egy konkrét földrajzi képződmény. Szabad az asszociáció, helyettesítsetek bármit a Himalája helyére! Mi az, amivel Ti magatok megnőttök, olvasva mindezt? Számotokra miért érdemes?
Reményik Sándor: Érdemes?
Irodalom? Világirodalom? Himalája. - Ez a vers ha megél, Egy porszem lesz, - vagy az sem lesz talán, - Mit táncoltat a szél. S ha netalántán a hegyekre fújja: Ugyan micsoda súly egy porszem súlya? Mindegy. Megírtam. És azzal fekszem le ma éjszakára: Megnőtt egy porszemmel a Himalája.
Szerző: Dósa Judit
