A Kyocera Everest Expedíció 2023 véghajrájába értünk! Szilárd történetéhez a május 13-i, a Genfi sarkanytú elérése utáni napokban csatlakozunk. Hamarosan elindul, hogy megmássza a csúcsot!
Míg erre várunk, összefoglaljuk, az elmúlt napok történéseit és egy kifejezetten a Bizalmi Kör tagjainak készült anyaggal kedveskedünk. Köszönjük Szilárdnak ezt a különleges bejelentkezést és továbbra is nagyon szurkolunk neki! Ahogy pedig megszokhattátok az elmúlt hetekben, a Nektek készült videón kívül még egy kis érdekességgel készültünk! Egy mini interjúval, amelyben Szilárd újra megszólal két izgalmas kérdés erejéig.
A magyar hegymászó a május 22-i éjszakát 7200 méteren, a hármas táborban tölti, hogy másnap útnak indulhasson a négyes táborba. A csúcsra május 24-én ér majd fel, várhatóan nepáli idő szerint 12 és 16 óra között. Ez a mi időzónánkban nagyjából azt jelenti, hogy szerdán délig bezárólag az Everest legmagasabb pontján lesz.
„Összpontosítok. Belélegzek. Kifújok. A Hegyre emelem tekintetem. Fohászkodok. Gondolatban mindenkit magamhoz ölelek, akit szeretek. Most vagyok a legközelebb az Everest csúcsához: a sikerhez! Készen állok!”
*
A csúcsra várva
Ahogyan Szilárd és Timi többször hangsúlyozták az elmúlt hetek alatt, egy ilyen expedíció esetében végső soron A Hegy, a természet dönti el, „felengedi-e” a mászót. Az elmúlt másfél hétben Szilárdnak betegséggel és a várakozás nyomasztó hangulatával is meg kellett küzdenie, miközben számtalan ember figyelme függ rajta és azon a szerencsés, várva-várt és remélt időablakon, amit ő odafönn, mi idelent kémlelünk napról napra. Vegyük hát számba együtt, hogyan zajlott az élet többezer méter magasan és sokezer kilométerrel keletre tőlünk május 10 és 20-a között!
Május 10-én Szilárd ötödjére kelt át a korábban már többször említett, rettegett Khumbu-jégesésen. A 2-es tábor felé tartva szélviharba keveredik. Kisvártatva kiderül, hogy nagy a baj, a természet letarolta a WC-sátrakat és több másik sátrat széttépett. Szerencsére Szilárd depoja egyben van, de így is 75 percet kell várnia, míg egyáltalán neki tud kezdeni a sátorállításnak. Igazi akciófilmbe illő jelenet, ahogyan igyekszik minden elemre vigyázni, lefogni őket, vagy épp köveket használni súlyként. A ponyvát behorpasztja a légnyomás, a hegymászó ujjai vészesen fagyásközeli állapotba kerülnek.
„Ez volt kora reggel. Délután kettőkor még mindig ugyanúgy ülök a laktér közepén, kézzel-lábbal támasztva a könnyű kis szerkezetet! Néha fejjel is. Iszonyatos erővel tépi a szél, tényleg nem merem elengedni! Már rég olvasztanom, innom, ennem kellett volna! Pihenni, minél többet! Ehelyett egy folyamatos, ádáz küzdelem az egész nap. Álmos vagyok, hiszen az esti indulást megelőzően 1-2 órát aludhattam talán.”
Délután négykor Szilárd még mindig az elemekkel küzd étlen-szomjan, a 6400 méteres magasságban. 100 km/h fölötti befújások mellett kell valahogy kitartania. A sátrán pedig sajnos megjelennek az első apró repedések. Végül egészsége és biztonsága érdekében muszáj úgy döntenie, hogy lebontja a sátrat és lejjebb megy az 1-es táborba, a 6000 méteres magasságba.
A Hegy kulcsszavai továbbra is az: alkalmazkodás, újratervezés, döntés, cselekvés.
A ponyvát, a depót nagy sziklatömbökkel súlyozza le Szilárd és a továbbra is viharos időben ereszkedik lejjebb. Ekkor azonban, extra nehézségként elkapja egy hasmenés. Az egésznapos küzdelem, étel és ital nélkül töltött órák megviselik szervezetét. Ahogy naplójában arról mesél, hogy éli meg ezt a kiszolgáltatott, kényelmetlen állapotot, azzal olyasmit ad tudósításaihoz, amit talán kevesen mernének ilyen kendőzetlen őszintességel és természetességgel, mégis mindennemű vulgaritástól mentesen megosztani:
„Csak rezignált ábrázattal bámulok előre, közben megmarkolom legérzékenyebb testrészem, mert érzem, hogy csipős szél vág alám: a (le)fagyás lehetősége valós veszélyt jelent! Rutinosan, szó nélkül tűröm a kiszolgáltatottságot. Na, ez az, ami igazán nehéz tud lenni az expedíciózásban: a kényelmetlenség! A kényelmetlenség, ami esetenként olyan fokú, hogy azt hiszem, kevesen viselnék el: viszont nem menekülhetsz! Ha már ezt választottad, ha már itt vagy benne, akkor tűrnöd kell rezzenéstelen arccal!”
Párszáz méterrel lejjebb is fúj a szél, de Szilárd végre megpihenhet. Pár óra alvás után némi zenehallgatással egybekötött elemzésre is jut ideje. Folyamatosan konzultál feleségével, Timivel, egyeztetik a terveket. A 2-es táborban – ami mellett újra elhalad – még mindig szomorú, letarolt sátrak, romok mindenütt.
„Azt mondják, az expedíciós hegymászás javarészt a szenvedésről szól. […] És lehet, hogy mégis igaz: késznek kell lenni szenvedni is, ha épp úgy hozza a helyzet! Ez egy ilyen műfaj.”
Május 12-én a hegymászó némi kis könnyebbséget engedélyez magának és napsütésben indul el, bár megjegyzi, a kései indulás mindig hibás döntés stratégiai szempontból. A meleg miatt pattogva hullanak alá a kövek, amik esetenként ágyúgolyó sebességgel is elhúzhatnak az ember feje mellett. „Ilyenkor, amikor közeledő veszélyt vélünk látni, már idejekorán mindenki torkaszakadtából üvölt: „Rock! Roooock!!!” – vagy a serpák sokszor csak fütyülnek, vijjognak! Folyamatosan felfelé figyelek. Nem merem levenni a szemem a fényesen csillogó lejtőről.” A kövek pályája kiszámíthatatlan, ez jelenti az igazán nagy veszélyt. Egy serpa megsebesül, nem viselt sisakot. Szerencsére azonban megússza a balesetet.
A 3-as táborig tartó szakaszt Szilárd már nem tartja hosszúnak, bár a szintemelkedés 6-700 méteres. A fal felső szakaszán összetalálkozik Mártonnal (Emlékeztek még az előző anyagból?), és talál egy pihenőhelyet is. A keskeny peremen egy óra alatt kialakítja sátorhelyét a körülbelül 7050 méteres magasságban. A nap további részében pihen, éjjelre pedig egy jégcsavarhoz kötözi ki magát.
Lévén, hogy az útvonal mellett van, alig tud valamit aludni az állandó forgalom miatt. Hajnalban összekészül, és csúcsmászó ruhájában elindul a 4-es tábor felé. A napi cél a Genfi-sarkanytú elérése 7900 méteren. A hidegben le-lemarad az előtte haladó serpáktól, igyekszik láblendítéseket végezni, hogy egyáltalán érezze lábujjait. Amíg érzi, hogy fáznak, addig nincs gond!
„Elér a felkelő Nap fénye. Időnként letöröm a jégcsapokat maszkom pereméről. Valamennyit segít az arcomat fedő csoda, de még mindig szokatlan: folyamatosan ki kell fújni a párát/nyálat belőle, de még mindig jobb, mint amikor a nedves, nyálas kendő az arcomra van tapadva! Egy picit valóban melegebb levegőt lélegzek így be – végsősoron ez a „munkavédelmi maszk” célja.”
Az úgy nevezett Sárga-pad sziklapárkányain átkelve megpillantja a Lhoce 4-es alaptáborát, ami apokaliptikus látványt nyújt. A tavalyi sátrak maradványait fent hagyták. Szilárd a csúcsmászás után mindent összeszedett és levitt magával. Átgondolandó kérdés, hogy vajon az oxigénes serpák és kuncsaftjaik miért nem fordítanak gondot arra, hogy vigyázzanak a természetre. Mert végső soron, ez is szemetelés, s amennyiben a hegyre úgy tekintünk, ahogyan Szilárd is, akkor A Heggyel szembeni tiszteletlenség is.
A pehely kezeslábas 8000 méter alatt akadályozza a haladást. Nehéz szabályozni, szellőztetni, alakítani ezeket a darabokat. A többséggel találkozva Szilárd újra meg újra megtapasztalja, hogy a palack nélküli mászók lényegében megrémítik az oxigénmaszkkal haladókat. Ezen a szakaszon is nyugtatni próbálja őt egy lány. Kérdés, hogy kettejük közül kinek van erre nagyobb szüksége. A magyar sportoló lassú tempóját egy esetleges problémával kötik össze: „Holott ez a normális. Természetes, hogy SOKKAL lassabban mozog az ember oxigénpalack nélkül! Sok esetben még a serpák szemének is szokatlan a tempó…”
„És hirtelen teljes pompájában meglátom a Mount Everest csúcstömbjét! Micsoda élmény! Utoljára hat éve jártam itt: úgy érzem, akkor tér és távolság egész mást jelentett! Az akkori nagy küzdelmekhez képest most „programozottabban”, kiszámíthatóbban, merném mondani: készségszinten mozgok a hegyen! […] Egy sporttárssal lefotózzuk egymást: lelkesen guggolok a kép kedvéért, mögöttem az Everest-tel! […] elégedett vagyok! Izgatottan gondolok arra, hogy Timi „élőben” látja haladásomat, mint ahogy látja azt is, ebben a pillanatban, hogy itt vagyok, nagyjából 7900 méteren! Biztosan örül! És már csippan is a Garmin: „Nagyon büszkék vagyunk Rád, Soma is itt ujjong és sikongat!”. Itt vagyok a világ egyik legélhetetlenebb pontján, mégis szívmelengető a pillanat: mert gondolnak rám! Szeretnek. Ez ad erőt minden további lépéshez! „
Innen már karnyújtásnyira a cél, közel a csúcs, mégis, újra le kell ereszkedni az alaptáborig, hogy az időjárást tanulmányozva a megfelelő időablakot választhassa ki a mászó. A rajtvonal a következő: Khumbu-jégesés, 2-es tábor, 3-as tábor, a harmadik napon a 4-es.
„Az Everest csúcsa még időben és térben is nagyon messze van, hiába állok itt a „kapujában”!”
Az úton Szilárd és Márton újra találkoznak. Márton alig 2 hete, Szilárd 2 hónapja van ekkorra a hegyen. Mostanra már tudjuk, hogy Márton lett az első magyar, aki idén felért a csúcsra. Ő oxigénnel és segítőkkel érte el ezt a szép eredményt.
Szilárd fokozatosan ereszkedik egyre lejjebb és lejjebb. A 3-as tábor sátrát összecsomagolja és rögzíti. A 2-es tábor felé igyekezve folyamatosan áramló tömeggel találja szemben magát. Serpák oxigénpalackokkal és felszerelésekkel megrakva tartanak felfelé. Visszanézve úgy tippeli, körülbelül 200 serpa kanyaroghat azon a 2000 méteren, ami a 4-es tábor felé visz. Szilárdnak éjfél körül sikerül „ágyba” kerülnie, másnap pedig hajnal 4 óra körül már úton akar lenni. Előkészül a csúcsmászás utáni lejövetelre is, ami komoly feladat, hiszen több tíz kilónyi holmi leszállítása a hegyről egy ilyen megerőltető expedíció után, nem épp könnyed feladat.
A május 15-ével kezdődő napok komoly nehézséget hoznak, Szilárd ugyanis nincs jól. Habár érzi, ahogy szervezete regenerálódik, mégis elkapja egy erős köhögés. Fáj a torka, alig alszik. A táborban azt beszélik, hogy ez (amiről a korábbi naplókban is olvashattunk már) nem „csak a szokásos Khumbu-köhögés”. Sokan a betegségre hivatkozva adják fel az expedíciót.
„Egyesek Covidot emlegetnek. Én inkább […] Igyekszem fókuszált maradni. Mellőzöm a tömeg háborgását, akik már eleve nagyon türelmetlenek, hiszen nagyjából 3 hete csúcsmászó körükre várnak! Az oxigénesen, egyetlen akklimatizációs körük óta, nem csinálnak semmit: néhányan lementek 5-10 napra Namchéba, szállodába, jobb esetben kirándultak a környéken. Serpáikat faggatják nap, mint nap és fennhangon fejezik ki nemtetszésüket, ha az időjárás miatt újabb napokat kell várniuk. Sietnének. Másvilág.”
Sokat segít ezekben a napokban az otthoniakkal való kapcsolattartás, az online közösség támogatása a hegymászónak. Legutóbbi naplóit így zárja Szilárd: „Félek, boldog vagyok, izgatott. Várom, hogy elindulhassak és várom a földet érést: a hazaérkezést! Látom magam előtt a csúcsra vezető utolsó métereket. Látom magam előtt a kisfiam, ahogy szalad felém a reptéren! Timit. A Családomat, Titeket, az Életet.”
*
„Palack nélkül és önállóan feljutni az Everest csúcsára viszont ugyanolyan nehéz, mint 45 évvel ezelőtt volt” – miniinterjú Suhajda Szilárddal
Két bensőséges kérdéssel és a rájuk kapott válaszokkal készültünk még a csúcsmászás előtt. Ahogy láthattuk, Szilárd nem fél nyíltan és természetesen beszélni. Bármilyen témáról legyen is szó, a hegyen tapasztalt extrém testműködésektől, a psziché módosult vagy akár szokatlan működéséiig, ő magától értetődő módon osztja meg megéléseit, élményeit. Hatalmas teljesítmény ez – talán még egy hegyóriás megmászásánál is nagyobb – a mai körülmények között, hogy valaki teljesen szégyen- és tabumentesen vállalja gondolatait, önmagát a nagy nyilvánosság előtt. Újra megállapíthatjuk, hogy ebből az expedícióból rengeteg tanulságot vihetünk magunkkal!
A hegymászás meditatív élménynek érződik a leírásaid alapján…
A sokaság egyértelműen befolyásolja az élményt: egészen más ma elmenni egy ilyen legendás hegyre, mint 30 vagy 50 évvel ezelőtt volt. A 90-es évek végén kezdődött a kereskedelmi expedíciózás, ami ma ott tart, hogy lényegében mindenkinek „csúcsgaranciát” kínálnak, akkor is, ha a mászónak semmilyen(!!!) előképzettsége nincsen!
300-500 ezer(!!!) dollárokért VIP csomagokra fizethetnek be és még egy profi, magashegyi stábot is kapnak maguk mellé, akik filmre veszik, hogy sok-sok oxigénnel és serpa mászók segítségével felér az ember a Föld legmagasabb pontjára! Ha kell, szó szerint húzni-vonni fogják! De vigyáznak rá, kiszolgálják, mindent megcsinálnak helyette, viszonylagos luxust teremtenek a táborokban és semmi más dolga nem marad a kliensnek, mint talpon maradni és a végén a jeges oxigénmaszk mögül belemosolyogni a kamerába! És aztán szépen le is támogatják őt, s ha kell, a 2-es táborból már helikopterrel repítik vissza a biztonságot jelentő alaptáborba, vagy egyenesen a civilizációba!
Palack nélkül és önállóan feljutni az Everest csúcsára viszont ugyanolyan nehéz, mint 45 évvel ezelőtt volt – ahogy a világhírű Reindhold Messner is fogalmazott. És mit is teheték én, „kisemberként”, egyszemélyes expedícióként? Először is: elkerülöm a tömeget. Megfelelő stratégiával még ma is sikerül egyedül találni magam a hegyen! És bizony erre törekszem: arra az élményre, amit a kezdetekkor kerestem! Amikor könyveket bújva álmodoztam a távoli, legendás himalájai csúcsokról!
A hegymászás számomra az önmegvalósítás csodálatos lehetősége. Egy élhetetlen világba lépsz be, ahol éppúgy lelsz mennyei szépségre, mint pokoli sötét erőkre és sziklakemény, fagytól zord, üres sötétségre. Egyszerre vesz körül a Minden és a Semmi. A teljesség és az üresség. És mindazon csoda, ami a szemed elé tárul, minden nehéz lélegzet, minden újabb lépés közelebb visz saját magad teljesebb megismeréséhez. Nem csak az ismeretlen és a világ felfedezését jelenti odafent lenni: önmagad megismerését is. Az ember elveszik és magára talál: a test és lélek új állapotait ismered meg. Újjáértelmeződik múlt, jelen és jövő. Újjászületsz.
Írtad egy korábbi naplódban, hogy a gyászt nehezen kezeled.
Azt gondolom, ugyanúgy más a viszonyom ezzel a témával, mint egy átlagemberhez képest a hideggel vagy a kényelmetlenséggel. Többször szembesültem tragédiákkal, magával a halállal is: ami „megkönnyíti” az ilyen helyzeteket az lehet, ha 8000 méter fölött kerül sor egy ilyen találkozásra. Ott, az oxigénhiány és kimerültség miatt, egészen máshogy – vagy nem is – fogja fel egyértelműen az ember, hogy mit lát: úgy értem, tudatosul benned, de nem kavar fel, nem rendít meg! – és tudom, hogy ez nagyon bizarrul hangzik! A legnagyobb magasságok élményét inkább utólag dolgozza fel a mászó: legyen az akár a csúcssiker élménye, akár egy holttest látványa. Akkor viszont igazán torokszorító és nehéz tud lenni.
Nincs bennem zsigeri félelem. Egészséges félelemérzet viszont annál inkább. És ez fontos is, kell is, hogy legyen! Segít ébernek lenni. Ugyanakkor mindig döntés– és cselekvésképesnek kell lennem: az állandó félelem megbénítana. A halál állandó lehetőségének tudata szintén nem segítene. Ezt tudatalatt magával viszi az ember, segít felelősnek lenni, de nem gondolkozol rajta folyamatosan. Viszont az is igaz, hogy az élmények hatására megacélosodik a lelked. Mindenféle értelemben megváltozik az ingerküszöböd. Megtanulsz nagyon objektív és analitikus lenni, és nem közömbösen, mégis hidegvérrel kezelni a legnehezebb pillanatokat is: pont azért, hogy ne blokkolj le, hogy tudj dönteni és cselekedni! A lelki feldolgozás egy későbbi folyamat lesz.
Amitől sokkal jobban félek, az a hétköznapok gyásza. Nem a hegyen: hanem amikor másokat látok szenvedni, veszteséget átélni, összetörni. Sokkal tanácstalanabb tudok lenni, mint egy hegyi tragédia során. Mások szomorúságától és gyászától jobban megrendülök, mint a halál látványától nyolcezer méteren.
*
Végül, de nem utolsósorban következzen Szilárd videós bejelentkezése, amit kifejezetten a Bizalmi Kör számára készített. Köszönjük neki, hogy ennyi kihívás közepette szánt erre időt! Mindannyian szurkolunk Neked, lélekben Veled vagyunk!
Szerző: Dósa Judit
