A #könyörtelenMércék és az #elégJóvagyokság közti egyensúly
Ezúttal Bíró Bence Péter pszichológus vezet be minket a sémák világába. De mik azok a sémák? Önkéntelen tudati működésmódok, melyek meghatározzák döntési mintáinkat, hétköznapjainkat. És hogyan lehet felülírni őket? Önismereti munkával. És melyik az a bizonyos séma, ami még azoknál is működhet, akik kemény önismereti munkával elképesztő eredményeket értek el? Létezik ilyen? Igen. A neve: a hiperkritikusság sémája vagy „könyörtelen mérce”.
Bence előadásának kulcsszava az önbecsülés és az út, ami egy egészséges önbecsüléshez vezet. De hogyan kapcsolódik az önbecsülés témaköréhez a sémák területe? Ahhoz, hogy újra meg újra képesek legyünk felállni egy mélypont után, egészséges önbecsülésre van szükségünk (pontosabban erre és még sok egyéb támogató tényezőre, de ma maradjunk csak az önbecsülésnél). Az önbecsülésünket azonban kikezdhetik sémáink, gyermekkorban rögzült tudati működésmódjaink. Hogyan lehetünk olyan módon úrrá ezeken a sémákon, hogy a nap végére javuljon az életminőségünk? Hogyan segítheti elő életminőségünk javulását a múltunk feltérképezése és megértése?
Bíró Bence Péter 11 éve foglalkozik önismerettel, 7 éve egyéni és csoportos tanácsadással, eddig két kötete jelent meg és szakdolgozataihoz két, 100+ fő részvételével készült kutatást is végzett a témában.
A következőkben kifejezetten a sikeres emberek önbecsüléséről és ennek az önbecsülésnek karbantartásáról, karbantartásához nyújt segítséget, ad át egy csokorra való gondolatot és kérdést, melyeket használva könnyebben eljuthatunk saját válaszainkhoz.
„A „soha nem elég” egy biológiailag és pszichológiailag belénk kódolt működésmód, mondhatni észlelésbeli hiba. Amikor elfogynak a hibák, a megoldandó feladatok, az agy – mint megoldásorientált gépezet – továbbra is úgy és azt érzékeli, hogy újabb és újabb és újabb javítanivalója akad. Ennek a jelenségnek a neve: prevalencia indukált koncepció változás.”
A sématerápia, a sémákkal való dolgozás területe igen gazdagon dokumentált. A tudományos keresők nagyjából 8000 találatot dobnak ki, azaz a pszichológia egy igen magasan kutatott területéről beszélünk. 18 olyan sémáról tudunk ma, melyek életünk kibontakozását valami módon korlátozzák, de ezek közül csak egyet vizsgálunk meg közelebbről, méghozzá azt, amely a sikeres emberek életében legtöbbször megjelenik, mint akadályozó elem.
Hogyan működnek a sémák?
Gyakorlatilag a figyelmünket befolyásoló „szemüvegként”, melyet feltettünk, majd megfeledkeztünk róla. Amint egy séma működésbe lép, a figyelmünk már nem a teljes valóságot mutatja, csupán azt, amit a séma kiszorít, kiszel számunkra a valóságból. Esetenként pedig kifejezetten csak olyan dolgokat veszünk észre, melyek alátámasztják a sémánkat, a sémánk által agyunk, érzékelésünk felé közvetített valóság-verziót.
Hogyan épül fel és miként fejleszthető az önbizalom?
Az önbizalom szoros összefüggésben áll azzal, mennyire vagyunk elégedettek önmagunkkal. De mi határozza meg ezt az elégedettséget? A reális és az ideális énünk közti távolság. Hogy miről beszélünk?
A reális én az az állapot, ahol jelenleg tartunk, amilyenek jelenleg vagyunk: így beszélek, így öltözöm, ilyen a stílusom, ezeket az eredményeket értem el eddig. Az ideális én pedig az, amit elvárok magamtól, amilyen lenni szeretnék. Minél nagyobb a távolság e kettő közt annál nagyobb lehet a belső motiváció, a haladásra. ez a pozitív verzió. Azonban ennek fonákja, hogy annál erősebb nyomásként is megélhetem ezt a távolságot. S ez már cseppet sem ideális.
Az önbizalom fejlesztésének egyik módja, hogy elkezdjük csökkenteni ezt a távolságot. De hogyan varázsolhatjuk ezt a bizonyos könyörtelen mércét könyörületesebbé? Vegyük végig, mit tudunk a hiperkritikusság sémájáról, ennek egészség- és környezetromboló hatásairól, hogyan ismerhetjük fel és hogyan léphetünk ki az általa generált körforgásból!
A célunk, hogy az ideális és a reális én közt feszülő motiváló térből kiindulva szabad választásunk legyen! Hogy szabadon és tudatosan dönthessük el, még többet akarunk elérni vagy képesek vagyunk azt mondani, elég jó az, ami épp van. A lényeg, hogy a döntésünk szabad választás eredménye legyen, ne pedig egy trigger hatására ösztönösen lefutó program végeredménye.
A hiperkritikusság sémája, azaz a „könyörtelen mérce”
Minél intenzívebben működik ez a séma, annál jelentősebb mértékben tapasztalhatjuk a kiégés tüneteit. Ezt támasztja alá Bence 250 fős kutatása is. De a kiégés mellett a „könyörtelen mérce” sémája még olyan tünetekért is felelőssé tehető, mint a migrénes fejfájás, az evészavarok kialakulása, a depresszió és úgy általában egy alacsonyabb életminőségen való működés. Jó hír, hogy egészen konkrét, számadatokkal alátámasztott kutatások igazolják, a séma megtörhető, az életminőségünk feljavítható akkor is, ha a hiperkritikusság ránk is jellemző. Ha csak 10%-nyit képesek vagyunk engedni, az általános jóllétünk 28%-kal nőhet a korábbi mérések szerint.
A séma kialakulása
A „könyörtelen mérce”, azaz a hiperkritikusság sémája jellemzően azoknál alakul ki, akikkel szemben igen magas elvárásokat támasztottak már kisgyermek korban, akik csak akkor kaptak figyelmet, ha kiemelkedőt produkáltak, akik azt tanulták meg, csak akkor okék és elfogadhatóak, ha ők a legjobbak. Ritkább esetben azoknál fedezhető fel ez a séma, akik számára szüleik olyan példát képviseltek, melyet ők maguk is minden áron el akarnak érni. Ezt a sémát, életmódszert aztán az agy rögzíti és felnőttkorban újra meg újra lejátsza. Gyerekként, ha csak a legjobb eredmények árán tudtuk megkapni a szeretetet, a séma segített, hisz meg tudtuk szerezni a túlélésünk feltételeit. Ami azonban gyerekként hasznos lehetett, az felnőttként korlátozóvá válhat. Gondoljunk csak bele: milyen jó volna megállni és csak élvezni, igazán kiélvezni a sikert, de mégsem vagyunk erre képesek, hiszen máris a következő lépésen gondolkodunk, az agyunk azon kattog, hogyan érhetnénk el a következő csúcsra.
A „könyörtelen mérce” séma felismerése
Akiknél működik a hiperkritikusság sémája, azok hajlamosabbak a versengésre és azon kaphatják magukat, hogy mindenben ők akarnak lenni, egyenesen nekik kell lenni a legjobbaknak. Ez az üzleti életben hasznos lehet, azonban mindennek ára van. Ha már a hobbink, sőt a családi életünk is szüntelen, könyörtelen versengés színtere, az az életminőségünk, sőt a környezetünk életminőségének rovására is mehet.
Segítő kérdések a séma felismeréséhez:
- Saját teljesítményünket alábecsüljük, és csak azokat vesszük észre, akik nálunk előbbre tartanak?
- Ha nem tudunk 100%-ot teljesíteni, azt érezzük, elbuktunk?
- Ha 100%-ot teljesítettünk, azon tépelődünk, miért nem 120%-ot?!
- Vegyük figyelembe a csökkenő hozadék elvét! (Minél többet teszünk adott folyamatba, egy pontig annál jobban növekszik az eredményességünk, azonban egy idő után csökkenni kezd.) Érdemes észrevenni, hogy akinek könyörtelen mércéi vannak, az ösztönösen általában abba az irányba halad, ahol a befektetés már nem eredményes, hanem egészségkárosító a munkája.
Segítség lehet még ez a történet is, ami egy dollármilliárdos szilíciumvölgyiről szól, aki azzal a problémával fordult a terapeutájához, hogy ő bizony semmit nem tett le az asztalra, miközben egykori alkotótársa mennyire sikeres és mekkora dolgokat ért el. Mikor a terapeuta megkérdezte a sikeres dollármilliárdost, ki volt ez a bizonyos társ, akihez ő méri magát, a válasz így hangzott: Elon Musk. Nos, ez a bad luck, rossz szerencse tipikus esete és illusztris példája az első segítő kérdésünknek: csak azokat vesszük észre, akik sikeresebbek nálunk, míg magunkat – akármilyen sikeresek is vagyunk – alábecsüljük?
Ebbe a hibába pedig annál hajlamosabbak lehetünk beleesni, minél sikeresebbek, eredményesebbek vagyunk. Minél nagyobbak a sikereink, annál távolabbra kerülhet tőlünk a vágyott elégedettség érzése, mert mindig csak egy még nagyobb cél lebeg a szemünk előtt, míg végül szinte képtelenek vagyunk leállni.
A sikeresség és a hiperkritikusság egészségkárosító oldala
A sikeres emberek körében nem ismeretlen az a félelem sem, miszerint a körülöttük lévők talán csak a sikereiket szeretik, az ő hátukon akarnak feljebb kapaszkodni. Ugyan elérték a vágyott eredményeket, megszerezték a vagyont, az élményeket, de kik is ők az eredményeik nélkül? Hol lehet meghúzni a határt? A válasz: a határ annál a pontnál húzódik, amelytől kezdve a fizikai, pszichés, érzelmi egészségünk sérül, kevésbé vagyunk képesek a boldogságra és legrosszabb esetben a környezetünk is nyomásként, folyamatos elvárásként éli meg kiterjesztett megfelelési, eredményességi kényszerünket.
Hogyan léphetünk ki a körforgásból?
Habár belülről ösztönösen természetesnek, magától értetődőnek tűnnek bizonyos megoldások, gondolatok, cselekvési utak, az érzés, hogy nekünk márpedig „csak” el kell jutnunk a következő szintre, hogy elégedettek, okék legyünk, érdemes az ilyen gondolatoknál megálljt parancsolni és megvizsgálni magunkat. Biztos, hogy ez szolgálja most is legjobban hosszútávú érdekeinket? Egészségünknek, magánéletünknek így tesszük a legjobbat? Sok üzletember példájához hasonlóan, még a példakép, Gerendai Károly családi élete, házassága bevallottan a Sziget fesztivál felépítésére ment rá, míg egy másik Forbes listás, nyugdíjas magyar milliárdos ezt a tanácsot adta Bíró Bence Péternek: „Ne rohanj el úgy az élet mellett, ahogyan én tettem.” Mihamarabb tisztázzuk magunkban: mennyit ér meg nekünk a következő lépcső, a következő elérendő/vágyott siker?
Kulcsok, amiket mindenképp vigyünk magunkkal:
- Ne hallgassunk mindig arra az ösztönös cselekvési ingerre, ami a „még többet” irányába lök bennünket!
- Alakítsunk ki a teljesítményünktől független önbecsülést! „Akkor is értékes vagyok, ha a vállalkozásom épp nem szárnyal!”
- Használjuk az „elég jó” kifejezést! Engedjük el azt a szemléletet, ami szerint csak a „kivételesen jó” az „elég jó”.
Ha megtaláljuk magunkban az „elég jó”-t, megtalálhatjuk azt a pontot, ameddig még megéri energiát fektetnünk a fejlődésbe!
- Amikor elkezdünk dolgozni magunkon, sokszor azonosulunk a régi csomagjainkkal. Ha például érintett vagyok bármi módon a „könyörtelen mérce” sémában, amikor elkezdek önismerettel foglalkozni, beleeshetek abba a csapdába, hogy maximalista módon dolgozok azon, hogy ne legyek annyira maximalista…
- Nem kell mindig és azonnal egyetérteni a gondolatainkkal, az érzéseinkkel! Kérdőjelezzük meg őket. Az gondolat mögött, hogy éjjel tizenegykor le kell ülnöm dolgozni, különben összedől a cégem, keressük meg az érzést! Mi az az érzés, érzet, ami ezt a gondolatot ültette az agyamba, ami elindította az automatikus, séma szerinti működést?
- Kezdjünk el olyan eseményeket beilleszteni naptárunkba, melyek „csak” jól esnek. Ezek segítenek visszatölteni érzelmi, pszichés erőforrásainkat, így védhetjük magunkat a leghatékonyabban a kiégéstől! Adam Grant mondja: „Ha a szabadidőre időpazarlásként tekintünk, nem csak a mentális egészségünket károsítjuk, de rengeteg egyebet is. A produktivitáson kívül is van élet.”
Honnan tudhatjuk, hogyha 10%-ot engedünk a hiperkritikus hozzáállásunkból, akkor az eredmény és nem megalkuvás? Egyrészt, az üzleti eredmények gyakran épp, hogy javulni szoktak a felszabaduló szellemi energia által. Másrészt, megfigyelhetjük, hogy a mi személyes életminőségünk javult-e a kísérlet eredményeként. Nincs általánosérvényű válasz, de mindenki kikísérletezheti, megéri-e számára az új életforma! Ebben egy szakember külső visszacsatolása hasznos segítség lehet.
