A pillanat jelentősége – Barák Péter és az NN Ultrabalaton 2020 – I. rész

Barák Péter, a Bizalmi Kör Kossuth Klubjának elnöke, az Activium Kommunikációs Tervezőiroda Kft. tulajdonosa, szenvedélyes és elhivatott futó. Beszélgetésünkben végigvettük és elemeztük idei Ultrabalatonos futásának meghatározó pillanatait, melyekből az üzleti életre, a vezetői létre is alkalmazható tanulságokat vonhattunk le! Péterrel készült anyagunk az egyik legmeghatóbb interjú, amit az idei évben eddig készítettünk. Habár nem direkt a vállalkozói léttel kapcsolatos, mégis olyan mondatokat kaptunk tőle, olyan erőt meríthettünk belőle, ami ebben a megpróbáltatásokkal teli időszakban talán még többet jelent, mint valaha. A beszélgetés első részét olvashatjátok.


Mégis mekkora ereje, mekkora jelentősége van a mostnak, az adott pillanatnak? Az ultrafutás egyetlen döntés vagy döntések sorozata? Hogy egyben le lehessen futni több mint 200 km-t, ezt – talán bátran mondhatjuk – sokunknak igen nehezére esik elképzelni. Hogyan lehetséges egyáltalán ébren maradni annyi ideig, amit egy ekkora táv megtétele igénybe vesz, kérdezhetik többen. Hogy mi repít egy embert a „lefutok pár kilométert a szomszédos utcákon”-állapottól egy olyan megmérettetésig, mint Közép-Európa leghosszabb futóversenye (A verseny Balatonfüredről indul Keszthely felé, majd vissza Füredig.)? A nagy kihívás utáni ünneplő szakaszt élvező Barák Péterrel többek közt ezekről a kérdésekről beszélgettünk.

Hogyan születik meg a döntés, hogy előbb-utóbb 222 kilométert akarok futni?

Ennek a kérdésnek a megválaszolásához érdemes visszamennünk 6-7 évvel ezelőttre, amikor elkezdtem futni. Úgy indult, hogy lementem a környékünkre és kitűztem célul egy öt kilométeres távot, amiből 2,8 km-t sikerült lefutnom egy lendülettel. Ennyit bírtam és nem voltam elégedett a teljesítményemmel, így hazaérve belevetettem magam az internetes kutatásba, hogy rájöjjek, hogyan lehetnék jobb. Szép fokozatosan növeltem a távot és az utóbbi két évben már ott tartok, hogy edző segítségével készülök a versenyeimre.

222 km-t lefutni abból a szempontból „könnyű”, hogy futás közben nem látjuk magunkat a térképen, így egészen másként érzékeljük a távolságot. Mindig csak egy kis szakasz van előttünk, az az egyenes, aminek épp nekivágunk. Semmi más dolgunk, semmi más gondolatunk nincs, csak hogy mennünk kell előre.

Ha jól emlékszem, ekkoriban kezdtél el új edzővel dolgozni.

Igen, megkerestem Csécsei Zolit, a mostani edzőmet azzal, hogy úgy érzem, amit az utóbbi hónapokban leraktam az asztalra az édes kevés lesz az elképzeléseimhez mérten. Kértem őt, mondván, bármit tanácsol teljesíteni fogom, hogy segítsen felkészülni. Abban állapodtunk meg, ha nem dolgozom megfelelően, kirak a csapatból. Azóta is hétről-hétre kapom a feladatokat, amiket becsületesen elvégzek, így az Ultrabalaton rajtjánál azt érezhettem, valóban mindent megtettem.

Tudni kell, hogy mire egy futó megérkezik egy nagy verseny rajtjához, már minden feladatot elvégzett. Ott és akkor már csak élveznie kell a helyzetet, jelen lenni a szituációban, a versenyen, amit választott magának.

Emlékeztet mindez egy üzleti stratégia felépítésének folyamatára, ahol szintén sok múlik a felkészülésen. Afelől nincsenek illúzióink, hogy egy ekkora versenyt nem lehet lelkesedésből lefutni, ehhez nagyon komoly fizikai tréning, felkészültség szükséges. Mesélnél erről?

Először is az a helyzet, hogy – szerintem legalábbis – nem lehet eleget edzeni. Átlagosan havi 350 − 400 km az a táv, amit le kell futni, hogy egyáltalán meg lehessen csinálni egy ilyen versenyt. Aki pedig dobogós helyre pályázik, az akár 1000-1500 km-t is futhat egy hónapban. Az egyik hölgy futótárs havi 800 kilométerekkel edzi magát. Gyakorlatilag heti hét napból hat nap – esetenként több – az edzés nap. Néha délelőtt és délután is tréningezünk.

Hogyan lehet mindezt sérülés nélkül megúszni?

A fokozatosság elvének betartásával. Figyelembe kell vennünk ennek az írott és íratlan szabályait! Bemelegítés, lassú kezdés, levezetés, nyújtás. Fontos, hogy olyan táplálékkiegészítőket fogyasszunk, amelyek serkentik, segítik a folyamatunkat, illetve kiemelten fontos a regenerálódási időszak. Ha nem pihenünk eleget, egyszerűen nem fejlődünk, sőt az egész folyamatunk a visszájára fordulhat.

Tavasznál járunk, amikor már nyakig benne vagy az edzésben és egyszer csak jön a COVID. A szervezők bejelentik, hogy lefújják a versenyt és heteknek kell eltelnie, hogy kiderüljön, októberben mégiscsak lesz Ultrabalaton 2020.

A szervezők az utolsó pillanatig kitartottak a májusi dátum mellett, de persze mind éreztük, hogy egyre inkább benne van a pakliban, hogy ez a rendezvény is elmarad. Valahol március közepénél jelentették be a halasztást, ami így, hogy várható volt, nem ért minket akkora sokk-ként. Páran egyébként is úgy döntöttünk, hogy ha mégis elmarad, akkor lemegyünk és megfutjuk versenyen kívül a távot, már csak azért is, mert megvoltak a szabadságok és mindent megvásároltunk, megszerveztünk. Viszont, mivel egészen más egy Ultrabalaton, mint egy egyszerű tókör magánszervezésben, ezért vártunk. Úgy gondolom, mindenkinek előnyére vált ez a pár hónap extra idő, amit így nyertünk. Én mindenképp sokkal felkészültebbnek éreztem magam.

És akkor, egy októberi csütörtökön leutaztál a Balatonra…

Méghozzá egyedül, autóval. Az előre lefoglalt szálláson találkoztam Tihamér barátommal, aki egyébként az első kísérőm volt. A délutánt így már a tónál töltöttük és jól megbeszéltük, hogy időben elmegyünk aludni, hiszen tudtuk, hogy hosszú napnak nézünk elébe. Ehhez képest, habár általában jó alvó vagyok, egy percre nem hunytam le a szemem aznap éjszaka. Másnap, mikor a futótársakkal beszélgettem, megnyugtató volt hallani, hogy ilyen versenyek előtt gyakorlatilag senki nem alszik. 

Fantasztikus élmény volt, hogy számomra futósztároknak számító emberekkel állhattam a rajtzónában. Emlékszem, ahogy egyre komolyabb versenyeken vettem részt, úgy változott a mezőny összetétele is. Mire az Ultrabalatonig jutottam, már csupa igazán sportos embert láthattam magam körül és csodálatos érzés volt, amikor tudatosult, hogy nahát, akkor ezek szerint én is ilyen sportos vagyok. Különösen boldoggá tett, mikor a speaker bemondta, hogy itt vannak Magyarország legkeményebb harcosai és én azt érezhettem: igen, és én is közéjük tartozom!

Péntek reggel 7 óra 5 perc van, amikor a startpisztoly eldördül és ti elindultok. Vegyük végig képzeletben a távot!

Eddigre már volt a lábamban három 100 km-es táv, ami sokat segített. A hibákat, amiket ezeken a 100 km-es versenyeken elkövettem, most igyekeztem kiküszöbölni, illetve ismertem őket, számítottam rájuk.

Az egyik legfontosabb szabály, hogy nem szabad beszélni. Ha mégis váltanánk néhány szót más futótársakkal, akkor is a lehető legrövidebb-legkevesebbre kell szorítkoznunk!

A segítőimet külön meg is kértem, hogy ne engedjenek sztorizgatni. Ezen kívül oda kell figyelni arra, hogy ha beszélünk, miről beszélhetünk: a jelenről szabad, a jövőről is megengedhetünk magunknak egy keveset, de a múltról tilos, mert csak viszik az energiát az „emlékszel, milyen jó volt” – típusú nosztalgiázások.

Ez a „jelenről egy keveset, a jövőről még kevesebbet, a múltról semmit”- recept egészen úgy hangzik, mint egy általános, a hétköznapi életre is remekül alkalmazható tanulság.

Igen, a legfontosabb a jelen megélése. Sok felületen hallunk erről és sokszor akár azt is érezhetjük, hogy kiüresedett frázis, de egy olyan eseménynél, mint például egy futóverseny újra meg újra megtapasztalhatjuk, mekkora jelentősége van egy ilyen extrém fizikai jelenlétet igénylő eseménysor alatt a mostban létezésnek. 

Gyakran merengünk a múlton, az egyik legtöbbször használt szófordulat az „emlékszel, milyen szép volt”, de igen kevésszer hangzik el az a mondat, hogy „Figyelj! Ez. Most. Van. Most van és milyen szép”. Ennek kimondva hatalmas ereje van.

Egy verseny alatt pedig kifejezetten fontos, hogy a kísérőnkkel erre hívjuk fel újra meg újra egymás figyelmét. Egy ilyen mondat segít fókuszáltnak, örömtelibbnek maradni. Egyszerűen nincs időnk negatív gondolatokra, arra pedig végképp nincs, hogy a mégis felbukkanókat kibontsuk. Ilyen attitűddel, ilyen figyelemtérben sokkal könnyebb elvégezni adott feladatot. Az utóbbi pár évben, mióta kísérővel futok, már bevett mondataink is vannak. Olyanok, mint: „milyen szép ez az útszakasz, ez a fa, milyen jó az idő…”. Mikor ezeket visszamondjuk egymásnak, mintegy megerősítésként, az automatikusan javítja a hangulatot.

Érdemes azzal is játszani, hogy hogyan használjuk a határozószókat: a „még 100 km van előttünk” nehezíti az utunkat, míg a „már csak 100 km van hátra” könnyíti.

Elérkezett az indulás…

Az elejét úgymond igen könnyű elfutni, ilyenkor vissza is kell fognunk magunkat. Lassú tempóval indítunk és ezt kell tartanunk. A Badacsonyt elég hamar elhagytuk, utána jött is egy nehezebb időszak, melegem volt, emelkedőnél jártunk. Ugyanakkor tudtam, hamarosan kisimul a pálya.

Az például sokat számít, hogy a verseny elején vannak a nehezebb szakaszok, így kedvezőbbek a körülmények.

Éjjelre már túl voltál 100 km-en. Innentől hogy alakultak a dolgok?

110 km-nél a feleségem hozott egy új kísérőt, aki leváltotta Tihamér barátomat. Itt szeretném is kiemelni, mennyire fontos volt az ő helytállása, hiszen hosszú kilométereken keresztül tekert mellettem, egy szóval nem jelezte a fáradtságát és minden kérésemet teljesítette.

A kísérőről azt kell tudni, hogy nem csak a versenyző pszichés jóllétéért felel, de egy előre megbeszélt metódus szerint adja a folyadékot, frissítőket, az általunk „üzemanyagnak” nevezett táplálékot is a futónak.

Az én esetemben ez azért is volt extrém fontosságú, mert úgy döntöttem, hogy saját frissítéssel vágok neki a versenynek és nem állok meg a kihelyezett frissítő pontoknál. Az edzőmmel abban állapodtunk meg, hogy ha már van egy letesztelt, biztos, saját módszer, akkor maradjunk annál, hiszen az emésztés plusz energiákat visz el, így ha már tudjuk mi az optimális működésem, akkor azt tartsuk is meg. Azt gondoltam, hamarosan jön a „fal”, de 110 km után még mindig lazán pörögtek a tíz kilométerek. Jó volt a hőmérséklet, hűtött a menetszél. John barátom – az új kísérőm – mini kihívásokat talált ki nekem. Mindig az épp előttünk lévőt kellett lehagynom, így újra meg újra felgyorsítottam és igen jó sebességet tudtam tartani. Nem mellesleg gyönyörű volt az éjszakai Balaton és tudni kell, hogy a látvány is nagyon jól tölti a fáradt futókat.

Ekkorra már, mindent egybevetve úgy 20-22 órája voltál ébren. Az is a döntésed része volt, hogy egyfolytában futsz és csak egészségügyi okokból állsz meg. Mi történt Siófok után, Akarattya környékén?

Arra készültem, hogy Zamárdiig, ami a 153 km-es távnál van, örömből futok. Úgy számoltam, ezt fel tudom fogni, meg tudom futni jókedvvel, onnantól pedig a maradék 67 km-t megcsinálom munkából.

A feleségem folyamatosan olvasta fel és mutatta meg a barátoktól érkező üzeneteket, videókat, amik rengeteget adtak. Ezek a kívülről jövő energiák felbecsülhetetlenek, folyamatosan töltöttek engem.

Valahol 190 km körül éreztem meg, hogy valami elfogyott, de nem tudtam, mi az. Görcseim ugyan szerencsére nem lettek, de a lábaim elkezdtek beállni, ólomszerűvé válni, egyre lassabb lettem és egyre kevésbé tudtak már motiválni. Az utolsó 30 km-nél már egyáltalán nem beszéltem, csak mutogattam. Így próbáltunk haladni.

A cél még túl messze, a lábaid már alig visznek. Mi történik benned, amitől mégis megteszed a következő lépést? Mi az, ami ilyenkor tovább visz?

Ezzel foglalkozik legkevesebbet a szakirodalom és más futóktól is erről kérdezünk legritkábban. Hosszú Katinkától nyilatkozta egy interjújában, hogy ő minden egyes edzés alkalmával odaáll a rajtkőhöz és végiggondolja miért is van ott. Mikor ezt megteszi, sokkal könnyebb végigmennie a kijelölt úton. Nálunk sajnos a hosszú órák alatt ez elvész. Gyakorlatilag egy ponton túl mindent elfelejtünk. Hogy mennyit készültünk, miért, kiért csináljuk adott kihívást. 

Engem egy dolog tudott átbillenteni. Olyan sok energiát kaptam kintről a barátoktól, akkora hitük volt bennem, hogy azt mondtam: magam miatt már nem csinálnám végig (őszintén szólva ki akartam szállni), de miattuk igenis végigmegyek.

Azt tudni kell, hogy az indulók fele csinálta végig az Ultrabalaton 2020-at. Nekünk kívülről rendkívül felemelő volt téged követni! Mi történt az utolsó métereken?

Az utolsó 20 km-nél becsatlakozott Gergő barátom, akivel az elmúlt években rengeteget túráztunk, futottunk és már nagyon jól ismer engem. Mikor meglátott, pontosan tudta mennyire küzdök, hogy nagyon akarom ezt, de már nem megy. Átvette a segítő-vezető szerepét és elkezdett dicsérni, mellém állt és diktálta a tempót. Ekkor érkezett vissza a másik oldalamra Tihamér barátom és így, kettejük között olyan ütemben tudtam gyalogolni, amire magamtól már képtelen lettem volna. Így tettük meg az utolsó 15 km-t.

A cél előtt volt még egy fontos pont: a kisfiad is csatlakozott hozzád.

Őt külön megkértem, hogy legyen ott velem. Hét éves és 30 km-t biciklizett és legalább 3-4 km-t futott is velem! Nagyon jó energiákkal töltött fel. Fantasztikus volt megtapasztalni, hogyan hallom vissza tőle a fontos pillanatokban azokat a gondolatokat, mondatokat, amiket az édesanyjától és tőlem hall és rögzít.

Például egészen megható volt, hogy az anyukája azzal biztatott, „Gyerünk, gyorsan be kell érnünk a célba!”, mire a kisfiam azt mondta: „Anya, ez nem jó motiváció, a jó motiváció az, hogy apa, más sokkal kevesebb van előtted, mint a hátad mögött”. 

Volt egy rész, ahol annyira fájtak a lábaim, hogy le kellett ülnöm és az egyik lábamat a kisfiam, a másikat a feleségem masszírozta, a kisfiam pedig folyamatosan ilyen mondatokat mondott. Fantasztikus élmény volt.

… és akkor befutottál a célba!

Szó szerint, mert nagyon fontos volt, hogy a végén futás legyen. Minden erőmet össze kellett szednem, de mellettem volt Peti, a kisfiam, aki futva kísért be a célba. Van is egy kép, ahol előttem áll, ott a nevünk, ami ugye ugyanaz és ez számomra gyönyörűen jelképezi a generációink együttállását. A mostani és a jövőbeni Barák Pétert. Szép és igazán különleges volt ezt megélni.

Recommended Posts