Az Uniotech Hungary Zrt. és a RoBirtok Élménybirtok alapítója, Gyetvai Róbert arról beszélt, hogyan fér össze két, egymástól oly mértékben eltérő terület, mint a csomagolástechnika és a gazdálkodás-állattartás valamint, hogy hogyan találta meg az egyensúlyt e kettő között. Személyes történetének kulcsszavai talán leginkább a vízió, a bátorság és a bizalom lehetnek.
Róbert első cége egy komoly gazdasági válság idején indult el. Beszélgetésünk során segít eloszlatni az – esetlegesen még fennálló – tévhiteket a mindig sikeres, töretlenül felfelé haladó vállalkozás mítosza körül. Vele készült interjúnk egyik legnagyobb értéke ez az őszinte bepillantás. Aki pedig túljutott a nehezén, azt várja az ormányos medvék szórakoztató és kedves anekdotája!
Kezdjük a legelején! Honnan indult az Uniotech?
Minden úgy kezdődött, hogy a családi házunk garázsában berendeztem egy raktárat, a gyerekek pedig egy szobába kerültek és az így felszabadult szoba lett ez első iroda. Ezek voltak az első lépések a vállalkozás életében. Az első évben a garázsból és ebből a kicsi szobából dolgoztam, ezután vettem fel az első alkalmazottamat és onnantól indult fejlődésnek a cég.
“Mindig azt mondom, mikor bárki azzal érvel, hogy vállalkozást csak pénzzel lehet csinálni, hogy ez egyszerűen nem igaz. Az elszántság, a kitartás, a teljes erőből csinálni akarás és a kapcsolati tőke sokkal fontosabb!“
Hogyan bővült a tevékenységkörötök, mik voltak a növekedésetek mérföldkövei?
Eleinte csak szervízszolgáltatást nyújtottunk, fő partnereink nyomdák voltak, tekintve, hogy ebben a szektorban volt a legtöbb kapcsolatom. Ahogyan nőttek ezek a nyomdák, úgy nőttünk velük mi is. Az első bérleményünk – a családi házunk után – egy 50 négyzetméteres helyiség volt, majd 2010 környékén megnyertünk egy pályázatot, így belevághattunk egy nagyobb projektbe. Dunakeszin megépítettük az első irodaházunkat és csarnokunkat, egy háromszintes épületet, 600 négyeztméternyi irodával és egy 800 négyzetméteres raktárral. Folyamatosan fejlesztettünk, egy 2000 négyzetméteres csarnokot növünk ki éppen.
Korábban megosztottad, hogy évről-évre sikerült megdupláznotok a forgalmat. Mit gondolsz, mi lehetett ennek a növekedésnek a kulcsa?
Mindig azt mondom az üzletkötőimnek – akik egyébként egytől-egyig csomagolástechnikai mérnökök – , hogy mi egyfajta áldott állapotban vagyunk, mert sosem mentünk ki egyetlen céghez sem kopogtatni, hogy vegyenek tőlünk gépet, csomagolóanyagot. Mi a kezdetetktől a szakmai hozzáértésünkkel fogtuk meg a vevőket. Egyszerűen valahogy szájhagyomány útján kerültek hozzánk az újabb és újabb partnerek és ez a mai napig is így működik. Az emberek egymásnak adják a névjegyünket. Legutoljára 3,7 milliárd forinttal sikerült zárnunk. Szerencsések vagyunk.
A csomagolástechnikai mérnököket eleve abban bízva alkalmaztad, hogy ők majd sikerre viszik a céget?
A kollégák nagyobb részét korábbról már ismertem, mivel a csomagolástechnikai szféra nem túl nagy. Tudtam, hogy nélkülük, a mérnöki háttér nélkül nem menne, nem lehetnénk igazán sikeresek, főként, mivel jómagam sem csomagolástechnikus, sem mérnök nem vagyok. Viszont rájuk, az ő tudásukra támaszkodva szakmai alapokon, jól működik a cég.
Minden sikertörténetben vannak buktatók, lejtmenetek is. Ha jól tudom, nálatok is fordult elő ilyesmi. Megosztanád velünk a teljesség kedvéért?
Ez egy igen kínos kérdés. 2010 környékén – úgy, hogy nekem sosem volt társam a vezetésben – létrehoztunk egy fóliával kereskedő céget. Felvettem valakit, mert gondoltam, könnyebb lesz. 2010-től egy fél évet dolgoztunk együtt ezzel a férfival, aki több tízmillió forinttal károsította a céget. Sem előtte, sem utána nem álltunk olyan közel a fizetésképtelenséghez. Ekkor döntöttem el, hogy nem lesz többet olyan társam, aki beleszólhat a pénzügyekbe, vagy döntéseket hozhat nélkülem.
Valahol a 300-500 milliós árbevételnél bevezettetek egy vállalatirányítási rendszert. Mi volt ez és miért döntöttetek a bevezetése mellett?
Így van. Akkor ez nagy luxusnak tűnt, de bevezettük a Navision vállalatirányítási rendszert, amiről mindenki tudja, hogy nem olcsó, főként, ami a fenntartását és fejlesztését illeti. Ezzel együtt úgy gondolom, valószínűleg ennek köszönhető, hogy gördülékenyebben, átláthatóbban, multisabban tudtunk működni a későbbiekben. Az összes információ és anyag egy helyre került, a rendszert pedig, a mai napig használjuk és tökéletesen működik, bár a kollégák nehezen fogadták és a mai napig is küzdünk azzal, hogy minden funkciót kihasználjunk. Nem volt egyszerű az átállás, de összességében megérte.
Térjünk át kicsit a RoBirtokra! Honnan jött az ötlet?
Nagybörzsönyben éltek a nagyszüleim, akiknél sok időt töltöttem gyerekként. Volt ott ló, tehén és mindenféle mezőgazdasági munka, én pedig felnőttként is mindig éreztem, hogy visszavágyom ebbe a világba. Már, amikor 2005 környékén elindítottam az Uniotechet, nézegettem a kisebb földeket a falunkban. Mindig figyeltem a szomszéd bácsit, ahogy szántani jár és végül elkezdtem apróbb földeket vásárolni, majd kijárni ezekre hétvégente bozótot tisztítani, végül megvettem az első 87 lóerős traktoromat.
“Amikor beállok a négy hektár lucernásba és kaszálni kezdek, azt érzem, hogy egyszerűen minden rendben van.“
Honnan tudtad, hogyan tanultad meg, hogyan kell gazdálkodni, megművelni a földet?
Egy nagyon egyszerű dolgot csináltam: megnéztem, hogy a szomszéd 70 éves Laci bácsi mikor csinálja ezeket a földmunkákat. Eleinte csak mentem az öreg után, de azért pár éven belül tudatossá vált a folyamat, meg persze tanultam is.
Hogyan, milyen előkészületek után indult el/be a RoBirtok?
Rengeteg állomása volt és órákat tudnék mesélni erről! Onnan kezdeném, hogy engem alapvetően zavar, ha otthon ételt dobunk ki, úgyhogy egyszer csak gondoltam egyet és vettem két malacot. Egy év leforgása alatt ki is derült, hogy csak az otthoni maradékon bőségesen meghíznak. A malacok beszerzésével párhuzamosan elkezdtem lovagolni is, azaz nagyjából így indult a birtok. Egy ló, két malac, teljesen nomád körülmények, agregátor, kihordott víz… A többi állat szép lassan érkezett, ugyanis a mi gyerekeink sosem tabletet vagy hasonló divatos dolgokat kértek karácsonyra, hanem mondjuk kengurut, alpakát, struccot…
“A birtok úgy működött, hogy hétről-hétre kint voltunk, lassan ott éltünk és azt vettük észre, hogy jönnek a barátok, akik kérdezik, hogy hozhatnak-e még barátokat, majd azon kaptuk magunkat, hogy 40-50 ember van nálunk hétvégente, akiknek a felét nem is ismerjük.“
Végül a gyerekek mondták ki először: „Apa, szedjünk már belépőt!”. Így átgondoltuk, vállalkozást hoztunk létre, majd kitettünk egy kis pénztárépületet. A feleségemnek hatalmas szerepe van mindebben, hiszen ő viszi az egész vendégkapcsolati, pénzügyi és programszervezési részét a birtoknak, amit 2019. júniusában indítottunk el cégszerűen. Nagy meglepetés volt, hogy már a második hónaptól foglalórendszert kellett bevezetni és napi 200 főben limitálni a látogatókat, mivel kígyózó sorok álltak a bejáratnál. Fogalmunk sincsen honnan tudtak rólunk ennyien, mert nem hirdettünk, kizárólag szájhagyomány útján terjedt a hírünk.
Önfenntartó már a birtok vagy még finanszírozni kell?
Kettéválasztanám a dolgot, ugyanis a beruházásokat nem tudjuk ebből a profitból fenntartani, de a működtetést, az alkalmazottak fizetését már kitermeljük. A covid nálunk érdekes változásokat hozott, mert, ahogy leállt a vendégforgalom, bejelentkezett egy felnőttképzést szervező cég, illetve a kormányhivatal, hogy az aranykalászos gazdaképzés vizsgáit nálunk szeretnék tartani. Ez azt jelentette, hogy napi 50 vizsgázó jött hozzánk, szerencsés átmenetet létrehozva így.
Mi a fejlesztési terv?
Rengeteg ötlet van! Birtokunkon dámszarvast és mangalicát is tenyészetünk, erre alapozva létrehoztunk egy falusi bisztrót , ami lényegében egy szabadtéri étterem. A helyi mangalicából, dámszarvasból, angus marhából főzünk üstben és a helybeli idősebb asszonyok, akik még ismerik a régi recepteket, a kemencénkben sütik a szilvalekváros buktát, a saját túróból a házi süteményeket. Jövőbeli terveink közt szerepel egy fa pajta borospincével, egy fedett lovarda és több apartman, mivel a jelenleg üzemelő egyetlen vendégházunk állandóan tele van. Az apartmanunk különlegessége egyébként, hogy a vendégek kiválaszthatják, milyen állattal szeretnének „együtt aludni”. Ezt az „együtt alvást” úgy kell elképzelni, hogy a szobában üvegpadló van és onnan rálátni a padló alatti bokszban lévő kisállatra. Ez a lehetőség hamar nagy közönségkedvenc lett!
Hogyan osztod meg a figyelmed és a ráfordított munkaóráakat a RoBirtok és az Uniotech között?
Meséltem a Navisionről és a jó munkatársaimról. Az Uniotech tulajdonképp önjáró, a napi operatív feladatokban nem kell részt vennem, stratégiai kérdésekben döntök, mára már csak heti egy- két napot kell bemennem. Minden vezető poszton tizenéve nálam-velem dolgozók vannak, gyakorlatilag ők irányítják a céget. A RoBirtokkal egészen más a helyzet, ott éjjel-nappal jelen kell lenni. Szombaton és vasárnap is hajnalban kelek, a lovakat trenírozzuk, vendégeket fogadunk, zajlik az élet.
Heti egy-két nap munka vezetőként. Ez sokunknak álom. Az Uniotechnél hogyan érted el, hogy önműködő legyen?
Sok múlik a nagyon jó kollégákon, meg kell tanulni ledelegálni feladatokat, engedi őket önállóan dönteni, még ha hibáznak is, és azon, hogy szeretni kell őket. Fontos, hogy hosszú távon is elkötelezettek legyenek. Én ennek érdekében a fő embereimnek adtam 5-5% tulajdonrészt a cégből 10 év után. Már a belépésükkor elmondtam nekik, hogyha hosszútávon együtt tudunk dolgozni, akkor számíthatnak erre. Ezt a típusú működésünket támogatja a vállalatirányítási rendszer is.
A saját tulajdonrész kérdésköre sokunk számára ijesztő. Hogyan szabályoztad ezt?
Az elején elhatároztam, hogy, aki lojális és velem együtt gondolkodik, annak megajánlom ezt a bizalmat. A mérnökeimet korábbról ismertem már, sok éven át bizonyították a megbízhatóságukat. Szerintem az 5% jó motiváció. Jelenleg egyébként a cégem tulajdonrészének mindössze 10%-a van átadva.
Megosztanál velünk egy számodra kedves anekdotát a RoBirtokról?
Az egyik kedvenc anekdotám Dóri lányomhoz kapcsolódik, aki a gasztronómia szerelmese és annak idején, 14 éves korában eldöntötte, hogy spanyolul akar tanul, méghozzá anyanyelvi környezetben. Végül beleegyeztünk és elengedtük Argentínába egy évre csereprogramra és egy – legjobb értelemben véve – teljesen más gyerek érkezett haza. Folyékonyan beszélt spanyolul és rengeteget mesélt az ormányos medvékről, amelyek Argentína északi részén szabadon élnek, százával jönnek ki az erdőkből. Miután hazajött, ormányos medvét kért karácsonyra. A kérését nem is volt annyira bonyolult teljesíteni, mert egy panzió kertjéből épp több ormányost mentettek ki, akiket borzasztó körülmények közt, egy négyzetméteren tartottak. Mi befogadtuk és megszelidítettük őket, mára már kézből esznek és hagyják magukat simogatni is.
“Amiatt vagyok igazán szerelmes ebbe a birtokba, MERT EZT A CSALÁDUNKAT EGYÜTT TARTJA, EGYÜTT VAGYUNK, EGYÜTT DOLGOZUNK, MINDENKI MEGTALÁLTA A NEKI TETSZŐ FELADATOT. KorÁBBAN NEM HITTEK ANNYIRA BENNE, DE mára már a feleségem és mind a négy gyermekünk is 100%-ban támogatnak a fejlesztésekben. feleségem a vendégkapcsolatok felelőse, Rebeka ( 20 éves )lányom a fő állatgondozó, DÓRI ( 18 éves ) A konyhán tevékenykedik, Janka ( 12 éves ) lókiképző és lovasoktató, Áron ( 10 éves ) pedig a gépek és a vattacukorkészítés nagymestere.“
Mennyire egyszerű vagy éppen nehéz az átállás az Uniotech és a RoBirtok feladati közt? Miért jó ennyire különböző tevékenységeket végezni?
“Hogy miért jó, arra egyszerű a válasz: ha több lábon állsz, több helyről jön a bevétel és nagyobb biztonságban vagy. Ami esetemben fontosabb, hogy a birtokban találtam meg a számomra megfizethetetlen értékeket: a családi összetartás mindennapos élményét, azt, hogy együtt, egymásért dolgozunk nap mint nap. Jó a levegő és stresszmentes a környezet. Mindez olyan feltöltődést ad, amit nem lehet pénzben kifejezni.“
